Vagyunk

Na, azé mégse maradjon már ki egy egész hónap, mert az olyan izé. Meg abbahagyni sem akarom, csak minden szövegemet eltékozolom a munkában, itthon már inkább agyatlanul lesek ki a fejemből. De az élet azért zajlik természetesen.

A játszóház-projekt alszik, szünetel, elnapolódott. A gyerek szája lefelé görbül, és én azonnal hátraarcot vágok. Nem és nem vagyok meggyőződve, így aztán nem is erőltetem. Hetek óta elkerüljük még a környéket is, nem vagyunk rákényszerítve, meg tudjuk oldani családon belül, aztán majd meglátjuk. Marci, amúgy, emlegeti, hogy mennyünkmá. És ez jó.

Meg szövegel természetesen ezerrel és szünet nélkül és választékosan és összetett mondatokban és zsong a fejem.

- Marci, mit ebédelsz?

- Ö, ö, ö, szejintem tésztát. Tejfölös tésztát. Meg husit is. Szejintem nincs itthon husi.

-De van.

- Nagy, fetete husi? Szejintem én nagyon szeretem a nagy fetete husit. Kéjek rá tejszínhabot is.

- ???

- Szejintem én nem kérek rá tejszínhabot.

- Marci, miért szedted szét a fénymásolót?

-Azéjt, mert apa gereblyézik az udvaron.

-???

- Marci, miért locsoltad szét a vizet?

-Azéjt, mejt Vejinata azt mondta?

- Nincs is itthon Veronika.

- De hómap azt mondta.

- Nem tegnap?

- Nem igen.

-Óó van Vejinata?

- Karatézik.

-Én is akajok gereblyézni!

-Hol voltál, Marci?

- A dottorbácsinál, és a dottorbácsi megnézte a pocatomat, a fogamat is, és adott üveggolyót. Sok, sok üveggolyót. De nem adtam oda Vejinatának, és bedobtam az ágyba, és anya nem tudja kivenni, de apa majd hazajön és megcsinálja, és ...

És így tovább, és így tovább.