Nagy valószínűséggel itt ólálkodik körülöttünk a H1N1, legalábbis a tünetek azt mutatják, de lehet, hogy valami más nevű influenza, vagy esetleg nem is influenza, hanem valami nagyon genyó és agresszív vírus, nem tudom, de alaposan ágynak döntötte a nyolcévest, aki pedig igen ritkán beteg, akkor is alig, de most nagyon, és szinte csillapíthatatlan a láza, közel 40 fokos, náthás, köhög, fázik, melege van, fekszik és elesett, szóval odavan rendesen. És félelmetes, hogy az unokatesók, akikkel péntek délután játszott, pontosan hozzák a fenti koreográfiát pár óra késéssel. Persze ott dupla öröm, hisz mindkét fiú az ágyat nyomja. Most már nagyon izgulunk, hogy a kicsik (ott is, itt is) ne kapják el, nem tudom, hogy viselné a két másfél éves a 40 fokos lázat, nem tudom, mit lehetne velük kezdeni, mert a nagyok egy kis fenyegetés vagy a józan ész hatására csak isznak/esznek valamennyit, de ugyanezt a kicsiknél jóval nehezebb elérni, szóval izgulunk. Meg az sem lenne túl jó, ha mi, felnőttek kidőlnénk, mert akkor oda a kiszolgáló személyzet, vége a világnak. Így aztán teljesen azon vagyok, hogy ne legyek beteg, de egy jó alvás igazán sokat lendítene az ügyön.
Fiatal koromban mindig azt szerettem volna, ha olvasó gyerekeim lennének. Oké, nem kell a többes szám, legyen egy darab könyvszerető gyerekem. Hát lett nekem kettő. És ettől őszintén nagyon boldog vagyok. A nagy egyértelműen bőcsészszerű lesz, hisz már most is imád olvasni, elmélyedni, büszke az olvasnitudására, már megérezte az ízét. Eszközként használja az olvasást, pedig egy éve még nem is ismerte az összes betűt.
A kicsi is igazi könyvrajongó. Rengeteg leporellója van, jobbra-balra hurcolássza őket, dugdossa az orrom alá, és teljes áhítatban hallgatja századszor is ugyanazokat a mondatokat, mutogatja az ábrákat. Azt hiszem, egész nap is ellenne a könyveivel, csak legyen, aki folyamatosan mesél neki. Autók és állatok, ez a fő csapásvonal, a megunhatatlan és kimeríthetetlen téma.
Hát, nem bánnám, ha így maradna.
Advent van, várakozás, készülődés. Imádom várni a karácsonyt. Talán még jobban, mint magát az ünnepet.
Már szombaton díszbe öltöztettük a lakást (milyen szerencse, hisz a vasárnap már a lázról szólt), gyönyörű volt, ahogy a lakás más-más pontján gyúlnak ki a fények, szólt a karácsonyi zene, újabb és újabb díszek kerültek elő a dobozokból. Marcira valahogy nem ragadt a mi áhítatos hangulatunkból, ő minden csilivili cuccot azonnal megkaparintott, ha kellett, bárhová felmászott érte, amit lehetett eltört (mini izzó), elszakított (iskolában készített angyalka), összekuszált (piros szalagok), leszakított (világító ablakdísz). Díszítettünk és a díszek után rohangáltunk, szép szóval vagy erőszakkal visszaszereztük, megkerestük a helyét, felakasztottuk, örültünk, összesöpörtük a maradványait. Azért estére végeztünk. Jó volt.
