Készülődés

Elsodort a nagy karácsonyi őrület. Maga alá temetett. Összecsaptak a hullámok. Takarítás, sütés, vásárlás, sütés, stollen, panettone, majonézes krumpli, ipari mennyiség. A gyerek meg neveli magát természetesen, majd később, ne csináld, menj innen, forró, rögtön, miért bőgsz, tedd le, fejezd be, ne nyúlj hozzá, ne tépd el, ne borítsd ki, engem se! Azért jellemző, hogy mikor kérdezem Marcit, hogy ezt vagy azt a disznóságot miért csinálta, azt válaszolja, hogy mert elment az eszem, aztán persze pár perc múlva megnyugtat, hogy már visszajött.

Amúgy tényleg válogatott disznóságokra képes rövid időn belül, irdatlan mennyiségű könyvet tud lerámolni pár perc alatt, hogy aztán nyugodt szívvel üljön a kupac tetején és olvasson, kiszedi a virágföldet, összefirkálja a padlót, elpancsolja az összes hajbalzsamot, dobálózik, verekszik, kikapargatja a cserépkályha fugáját, szétkeni a földön, majd felnyalja, szétszedi az adventi koszorút, tönkreteszi a nyomtatót, eltépi a papírdíszeket, pörög, nyüzsög megállás nélkül. Néha eszembe jut, miért is akartunk másodszorra is kislányt.

A gyerekek ajándékával is volt egy kis gubanc. Veronika pont abban a korban van, amikor játék már nem, ruha és illatszer még nem. Könyv lesz természetesen, de mellé mit? Társasjátékunk sok van, azokkal sem játszunk, a kirakók, kártyák kilőve, szép ruhára nem tudtam rábeszélni, "élményt" ajándékozni jó ötlet, de hogy tegyem a fa alá a barlangfürdőzést? Aztán jött az isteni szikra (kolléganő fejéből): táncszőnyeg. Meg is rendeltem gyorsan a neten. És most várom a postást...

Marcinak még könnyű ajándékot venni főleg akkor, ha sikerül eltéríteni a beszélős porszívótól, ami egy marhaság, valószínűleg nővéri sugallatra született ötlet, és különben is azon az áron inkább igazit veszek. Aztán jöhet a versenypálya, autós ágyneműhuzat, legó, könyv satöbbi.

Nálunk a Jézuska ma éjjel hozza a karácsonyfát. Hosszú nap lesz ez.

Mikulás, kocsonya, dackorszak

Persze, hogy ma jött a Mikulás, mert hétvége van, mert délelőtt az apjuk itthon volt, mert nálunk mindig is 5-én jött már gyerekkoromban is.

Ma a gyerekek csak és kizárólag csokit ettek, azt viszont valami elképesztő mennyiséget, már nézni is rossz volt, ahogy bontják és tömik befelé a következő adagot, de a kezükből kicsavarni nem akartam, terrort nem alkalmaztam, a "gyerekek, enni kellene valami rendeset is" és a "melegíthetem az ebédet"-féle próbálkozásom pedig eleve hamvába holt. A tonna csokit kompenzálandó Marci kapott a Mikitől egy elektromos fogkefét, amit azonnal a szívébe zárt, szisztematikusan súrolta vele a falat, a fotelt, a fogát, mikor mit, sőt mindnyájunkat meg is fésült, azzal aludt délután és este is, becézgette, szeretgette, elalvás előtt még gyorsan fogat mosott úgy fekve, majd szépen maga mellé tette a fogkefét, átölelte, mint normális gyerek a maciját. Asszem, jó ötlet volt.

(Amúgy ez a fotelsúrolás elgondolkodtatott. Ugyanezen az elven működő súrolókefe? Hm? Majd szabadalmaztatjuk.)

A kocsonya meg úgy volt, hogy a hideg beköszöntével sürgős kocsonyafőzhetnékem lett, de a gyakorlati megvalósításhoz kellett némi barátnői ráhatás, kétnapos körömkeresés, amit a férjek abszolváltak (hiánycikk!), aztán ma végre főhetett egy 20 literes fazékban a kétcsaládos adag reggeltől estig. Amikor már két órája szűrtük a címszereplőt, és a 30. nagytányérnál tartottunk, akkor sajnáltuk, hogy nem lett ötven tányérral, mert ajándékozni is kellene belőle, mert az úgy szokás, de mennyit, hogy jusson is meg maradjon is, és jaj, éhen ne haljon a család.

Közben persze a gyerekek szétkapták a lakást, de ez már csak ilyen.

A dackorszak meg, vagy mijafene már megint/még mindig itt ólálkodik és leshelyzetből támad, Marci mértani pontossággal leutánozza a nővére minden manírját, röpköd a haggyábékén, megy a toporzékolás, a nyávogás, a mindenre hisztivel való reagálás, amitől én már alapból agybajt kapok, meg különben is. Követeli a hideg kakaót, bőg, ha mégis melegítek rajta egy kicsit, kikapom a mikróból, viszem hidegen, bőg, mert hideg, visszaviszem melegíteni, bőg, mert meleg, aztán persze mégis megissza, és ez csak a reggeli napindítás, majd ebben a szellemben folytatódik tovább. És még csak káromkodni sem lehet egy jót, mert azt bezzeg azonnal meghallja. És az ember ilyenkor fonja a kötelet.

Ha az apja őrzi a gyereket

Avagy miért nem a férfiak mennek gyesre.

Amikor az apja vigyáz a gyerekre, akkor véletlenül kiborul egy liter tej a hűtőből, és a gyerek békésen kanalazza a szájába a földről, mikor az apja észreveszi.

A töksáros domboldalról, ami annyira azért nem domb, lévén az udvarunkon van, de azért meredek meg csúszós, szóval onnan a gyerek hanyattfekve érkezik. Száradás után a ruhái megállnak maguktól. A sapka is.

Ha pedig hó van, akkor a gyerek a hóban fetreng természetesen, amivel nincs is semmi baj, a hótaposó csizma pedig átázik, ami viszont öreg hiba. A másik hótaposó csizma is átázik.

Ha büntetésből a gyerek a járókában landol, akkor pillanatokon belül szétkapja a járóka melletti könyvespolcot (mármint a gyerek), és ha az apja a nappali közepére húzza, ahonnan semmit nem ér el, akkor képes egy fél óráig torkaszakadtából ordítani (mármint a gyerek).

Óvatlan pillanatban a konyhaasztal tetejére mászik (még mindig a gyerek) és a sótartót borogatja tökéletes nyugalomban.

És igen, egy óráig kell pakolni utána (mármint a gyerek után) vagy egész nap folyamatosan, és igen, 3 perc múlva lehet elölről kezdeni.

Amikor hazaértem, egy békés gyerek és egy vörös fejű, feldúlt férj fogadott, aki épp kötelet font.

Azóta eltelt pár nap, és már én fonom a kötelet. De erről majd hómap.