Az egyszeri embernek nem kell sok a boldogsághoz, már annak is marhára örül, ha júniusban júniusi az időjárás, és szikrázóan süt a nap, és meleg van, és az egész hétvégét kint lehet tölteni a teraszon, és nem esernyő alatt kell grillezni, és az ülőgarnitúra tele van homokos lábnyomokkal, és a gyerek egy szál pólóban kommandózik az udvaron, és pisil ahová kedve szottyan, és értelmet nyert a naptej, és előkerültek a fürdőruhák (az enyém konkrétan akkora, mint egy sátorlap, de megszerkesztettem, most két óriási háromszög lóg a nyakamról üresen), és érik a cseresznye, és kinyílt a pünkösdi(!) rózsa, és pecsenyére égett a vállunk (márakinek), és mit bánom én, ha Marci az esővizes hordó tartalmát locsolja mindenfelé, de elsősorban magára, és a lyány szoknyában ment iskolába, és a hétvégére 38 fokot ígérnek, eddig azon aggódtunk, hogy meg ne fagyjunk az ünnepi szerkónkban (lagzizunk, vagy mi), most meg azon, hogy meg ne süljünk, illetve aggódik a fene, annyira örülök ennek a jó időnek, hogy még síruhában is izzadnék, ha ez lenne a feltétele a nyár folytatásának, és amikor szombaton reggel kinéztünk az ablakon, és láttuk hogy itt valami igazi nyár készülődik az egy hónapos november után, és tudtuk, hogy ennek már a fele sem tréfa, aztán csak csodálkoztunk, hogy most akkor, akkor most, hogy?, süt a nap?, SÜT A NAP?, és őszinte döbbenettel néztük egymást, hogy júniusban-e?, meg el sem akartuk hinni, meg ilyenek.
Na, egyszóval csak annyit akartam írni, hogy: örülünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése