Kétéves státusz

Eljutottunk végre 3 hónap csúszással a kétéves státuszvizsgálatra. Marci okos, ügyes, szép, ezt ugye eddig is tudtuk, páros lábbal ugrál, ügyesen fut, benőtt a feje lágya, a mellkasa ugyanannyi centi, mint a fejkörfogata, rajzolni nem szokott (mert nem adunk ceruzát a kezébe, bőven elég pingálás van szerteszéjjel a falakon), önállóan még nem eszik (mert én nagyon lusta vagyok ehhez, de rajta leszek az ügyön), a szobatisztaságot hagyjuk, mondatokban beszél, megért mindent, a talpa gágog (reménykedünk), szeme, füle jó (jóóó?), 93 centi és 12 kiló (kissé átlag alatti a súlya, de ennek inkább örülünk, mert amúgy meg annyit tud enni, hogy félelmetes), szóval minden oké.

A homokdobálás tehát nem fejlődési rendellenesség.

Még mindig medence

Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok gyereket nevelni, eddig azt hittem, hogy tudok, mert különböző értékrendek felállítása, az általam jónak vélt dolgok elfogadtatása, a rossztól való eltávolítás a gyereknevelés lényege, mint ahogy tényleg valami ilyesmi, de ez nálunk nem megy. Az én értékrendembe ugyanis a medencébe való homokdobálás nem fér bele, a Marciéba viszont igen, és az álláspontok sehogyan sem akarnak közeledni. Így történt tehát, hogy mire tök pöpecül kitisztítottuk a medencét, és örülhettünk volna magunknak, Marci egy vödör homokkal jött, látott és győzött, aztán fél órát ordított a járókában, mi pedig kezdhettük elölről a medencetakarítást. Amiben egyébként egyre profibbak vagyunk, meg a víz is tökéletes minőségű, megmértük, úgy látszik, ehhez is értünk, ha már a gyerekneveléshez nem, pedig gyerekből kettő is van, medencéből meg csak egy, monnyuk megint intenzív medencenézegetésbe kezdtünk, mert naaagy kell, ötméteres, most (hülye! hülye! hülye!).

Közben tiszteletét tette nálunk a fosósvírus most a változatosság kedvéért lázzal megtámogatva, szegény Marci elég bágyadt volt egész nap (mi is a pelenkacseréknél), a délutáni három hűtőfürdőt a teraszon abszolváltuk, határozottan jobban lett tőle a gyerek úgy másfél óráig, aztán újra. Mára már jobb, de még nem az igazi.

Bár homokot dobálni így is tud, ahogy hallom.

Másnap

Van az úgy, hogy az embernek semmihez sincs kedve, egész nap döglene a kanapén és kapcsolgatná a tévét, elnapolná a gyereknevelést, fül befog, szemellenző feltesz, haggyábékén. Jellemzően ez az állapot egy-egy egész estés, világmegváltós, pálinkázós, teraszon átdumált éjszaka után jelentkezik.

Tegnap jelentkezett.

Oké, hogy háztartás halasztva, hűtőből a kaja kizabálva, koszos tányérok pulton sorakozva, állandó személyzet híján (az én lennék ugye, de most nem vagyok) minden szerteszéjjel a lakásban, de a gyerekeknek mégsem mondhattam, hogy ma neveljétek magatokat, nekem nincs hozzá kedvem, ezért aztán a kanapéról osztottam az észt, ha nagyon muszáj volt. És jófej voltam, mert amikor Marci ugrált a lábszáramon, csak a 10. percnél ordítottam, addig megpróbáltam jó bulinak tekinteni, Veronikát is csak kétszer zavartam fel a szobájába, és mindenkinek adtam enni, aki kért.

Estére a lakás úgy nézett ki, mint ahol a gestapo házkutatást tartott.

Ráadásul Marci önnállósodási törekvése is itt van, ami szép és jó, természetes folyamat, szükség van rá, meg minden, de igen nehezen tolerálható akkor, mikor az ember épp halni készül, mert ő akar ki- és bepakolni a mosogatógépbe, felvágni a dinnyét, kitakarítani az ülőgarnitúrát, levágni a körmét, megszerelni a csengőt, kiásni az árkot, bekenni Veronika lábát és mindent "ííín!!!" Mert persze ma már bepakoltam a koszos edényt a gépbe, kitakarítottam az ülőgarnitúrát, levágtam a gyerekek körmét, az apjuk vett csengőt és felszerelte, napok óta túrja az udvart, de sajnos nem elásott zsidókincsekről van tudomása, hanem az elrozsdásodott vízcsövet kell kicserélni csőtörésből kifolyólag (ha-ha). Szóval ma már úgy működtünk, mint a normális szülők.

Bícshauz

Szóval megy a bícs ezerrel, Marci (mint leendő olimpikon vízipólós) a leglelkesebb, de amúgy nálunk edz az egész vízibalett válogatott, várom a szomszédokat az éj leple alatt késsel a kezükben, hogy rést üssenek a medence oldalán, mert olyan hangzavar van minden délután, hogy héthatárban is hallatszik. Az úszómesteri és medencetakarítói szerepet mi kaptuk az apjukkal, és csak néha emeljük fel a hangunkat, de akkor nagyon. Volt már a medencében egyszerre 8 gyerek, egy csúszda, egy úszógumi és egy gumimatrac, mondjuk akkor azért kicsit zsúfoltnak tűnt. Marci csont nélkül dobálja a hasasokat, úsz, fröcsköl, locsol, nem tud betelni a vízzel, és igen, már reggel vonul a medencéhez, gyorsan beledobálja a teraszon hagyott papucsokat, törölközőket és játékokat, aztán jön reggelizni, mint aki jól végezte dolgát. Minden reggel. Homokot csak azért nem küld a vízbe, mert már kétszer megtette, és mind a kétszer járókába került miatta, először keservesen sírt és fogadkozott, másodszor viszont rájött, hogy ez már hatástalan, ezért inkább leült és békésen eljátszott vagy fél órát, na igen, büntetni tudni kell. Szóval azóta homokot nem dobál, viszont minden mást igen.

Meg arra is rájöttünk, hogy a víz tisztántartása egy külön szakma, mert van itt péháérték, meg klór, meg algátlanítás, meg tisztítás, meg ilyenek, a vízmennyiség 5%-át időnként le kell cserélni, ebben igazi segítséget jelentenek a gyerekek, nekünk csak utántölteni kell, az meg egyenesen korszakalkotó ötlet, hogy két gyerek elkezd körbejárni, a víz forog, középre gyűlik a dzsuva, onnan meg csak ki kell szívni, meg tésztaszűrővel lehalászni a nagyobbakat. Hát így szoktunk mi játszani.

Persze az ember mohó és telhetetlen, nagyobb medence kell komoly "gépészettel", úgyhogy tegnap már majdnem vettünk egy egészen profit jó sok pénzért, de mára megjött az eszünk hála Istennek, mert a sokkal nagyobbnak komoly földmunkás előkészítés kell (mondjuk jövő tavasszal), meg hát a Marci méreteinek ez is bőven megfelelő, gumimatracon lebegve napozni most is tudok, családilag is heverésztünk már benne, szóval ez így tök jó. A kissé megalomán énemnek meg kuss!

Urizálunk

Nnnna, van máá nekünk is medencénk, vagy pancsolónk, vagy mi. A nagy hőségre való tekintettel, be akartunk ruházni egy olyan teszkós "gyorsmedencébe", de országos készlethiány miatt a ruházás elmaradt, ezért előkotortuk a pincéből a tavalyi szintén gyorsnak kinéző, egyszer sem használt, puha falú medencét, amit a dobozban kicsinek találtunk, felállítva meg már nagynak, vízzel feltöltve meg óriásinak, mert hiába csak félig töltöttük fel, és csak 2 órán át ment bele a víz, Marci méreteit és temperamentumát tekintve bőven sok, meg simán el is foglalja a fél teraszt. És azért a teraszra tettük, mert az udvaron nincsen ekkora vízszintes terület, vagy ha mégis van, akkor kirohad alatta a fű, szóval jó ötletnet tűnt a terasz egészen addig, míg Marci a kisvödrében nem kezdte meregetni, majd behordani a vizet a nappaliba, de majd jól bekeményítek. Szóval mikor már kezdtünk urak lenni, és kábé 5 centi volt a víz a medencében, akkor Marci belement, és ki sem jött addig, míg derékig nem ért neki és lila nem volt a szája teljesen. Akkor is csak nagy ordítás kiséretében. Csúszdázott, pancsolt, autózott(!) a 18 fokos vízben, holnapra megrendelte az úszógumit és a gumimatracot, és az udvarunkban rendszeresen felbukkanó gyerektársaság is erősen várja a holnap délutánt, amikorra remélhetőleg jópár fokot melegszik a víz és indul a bícs.

Mi pedig az apjukkal szomorúan búcsút intünk a nyugalmunknak, annak pár szabad félórának, amikor Marci egyedül játszott az udvaron felügyelet nélkül, mert már most biztosra vehető, hogy reggel pizsamában fogja verni a teraszajtót, és egész nap ki-bemászkál majd a medencéből a lakásba, vizes lábnyomok lesznek mindenütt, az összes játékát belehajigálja, meg ilyenek.

Én nem is tudom, jó ötlet volt-e.

Azt mindenesetre nem bánom, hogy nem sikerült a nagyobba beruházni.

Szééép nyári nap(ok)

Visszarázódtunk, jó ez is; ráérős, sokáig alvós, mezítlábas, kint bandázós, napsütéses, vakációs hétköznapok. Marci már csak napi 3-4-szer emlegeti a Balatont, és hogy most és azonnal menjünk vissza, mert fürdeni akar, de aztán megelégszik a 10 centis vízzel a homokozó tetejében, az a kisBalaton, beül, kiszáll, pancsol, élvezi. Az udvarunk tele gyerekekkel, hol a teraszt díszítik lufival, zászlókkal, hol különböző köteleken csüngenek, hol állatokat kerítenek, nyúznak, elengednek, tegnap például egy szarvasbogarat élesztettek újra, meg cukorrépát(!) kerestek a pincében valami nemtommilyen bogárnak, aminek állítólag az a kedvenc tápláléka, kinézték a Búvár zsebkönyvből, tegnapelőtt pedig egy 30 centis gyíkot fogtak (sose láttam még ekkorát), berendeztek neki egy terráriumot, de a gyík nem értékelte különösebben, inkább gyorsan megdöglött.

Marci meg mostanában olyan kis pukkancs, vagy furdancs, vagy mittudomén, veszekszik, parancsol, mutatja az akaratát. Na, erre kétféle módon szoktunk reagálni, vagy röhögünk vagy mérgelődünk, de az előbbi kétségkívül kifizetődőbb. És el lehet terelni! Ez nagy szó, mert ismerek én olyat, akinél nem lehetett.

Meg kerül-fordul, eltűnik, keressük, aztán bent ül a kocsiban, ráadja a gyújtást, bömbölteti a zenét, riszál és kormányoz, ezen is lehet röhögni, aztán villámgyorsan elkobozni a kocsikulcsot, nehogy nekiinduljon a nagyvilágnak.

És szövegel és kérdez és magyaráz egész nap.

28 pár felesleges zokni

Szóval az imám meghallgatásra talált, nagyon is, bár minden kívánságom így teljesülne (VW Passat meg ilyenek), nyár volt ezerrel, napsütés, Balaton (jó víz ez!), felhőt csak hazafelé láttunk, pedig az 5. napon már nem bántuk volna, ha jön egy kis borulás, mert eléggé leégtünk a napon, a gyerekek nem, mert őket kentük rendesen, de mi ugye tojtunk a naptejre, aztán meg kenegettük a hólyagokat, pont háromszor annyi cuccot pakoltam, mint amennyi kellett, például a címben szereplő zoknimennyiséget, bőröndnyi cipőt, tucatszám pulóvereket, nadrágokat, ezzel szemben használtunk fejenként 3 rövidnadrágot és 7 pólót.

Marci minden percét élvezte a hétnek, jókat aludt, reggelenként szakszerűen füvet nyírt, pancsolt, homokozott, mindenkivel közölte, hogy az ott a Balaton, ő már fürdött benne, most is fürödni megy, mert nagyon jó a víz, de aztán mennie kell füvet nyírni. Csak a vakondot hiányolta, de két nap után beletörődött, hogy itt nincs vakond, itt Balaton van, otthon majd lesz vakond, de Balaton nem.

Amúgy visszatérve az időjárásra, kísérteties volt az indulás reggelén ragyogó napsütésre ébredni, mert akkor már hetek óta nem láttuk a napot, és hideg volt, és esett az eső, és aztán mire odaértünk, szakadt rólunk a víz, és egy órán belül a tóban voltunk, és magunk se értettük, hogy ez most hogy.

A szobatisztaságtól viszont fényévek választanak el (Marcit), naponta többször mostam ki a fürdőgatyából ilyen és olyan tartalmakat, de legalább víztiszta a gyerek, mert vízbe soha sem pisilt, mindig kijött előtte, és a parton hangosan közölte is, hogy ami a lábán csorog, az nem a Balaton vize, szerencsére nagyobb dolgait elvonulva intézte, a gatyába persze.

Na ez a tendencia itthon is folytatódik. Sőt, miután észrevettem a gyanús foltot a szőnyegen, gondoltam, megpróbálkozhatnánk az önálló evéssel is, hogy aztán tarhonyát szedegessek jó sokáig a földről.

Az üdülő meg egyszerűen fantasztikus volt. Van annak valami különleges varázsa, ha az ember a reggeli kávéját egy olyan teraszon fogyasztja, ami 5 méterre van a víztől, és az esti szúnyogcsapkodást is ott végzi. Gyerekkoromban rendszeresen nyaraltunk egy olyan vállalati üdülőben, aminek az udvarán volt a Balaton, és most megint, tök jó, és jövőre is. Mondjuk lehetne ez hátrány is tekintve a kétévesek kíváncsiságát, de nekünk csak egy napig kellett árgus szemekkel figyelni a partot, mert Marci megszokta, hogy a víz az ott van kéznél (lábnál), annyiszor megy bele, ahányszor akar, de soha sem egyedül, nem is kísérletezett aztán ezzel.

Visszamennénk.

Nyaraltunk