Visszarázódtunk, jó ez is; ráérős, sokáig alvós, mezítlábas, kint bandázós, napsütéses, vakációs hétköznapok. Marci már csak napi 3-4-szer emlegeti a Balatont, és hogy most és azonnal menjünk vissza, mert fürdeni akar, de aztán megelégszik a 10 centis vízzel a homokozó tetejében, az a kisBalaton, beül, kiszáll, pancsol, élvezi. Az udvarunk tele gyerekekkel, hol a teraszt díszítik lufival, zászlókkal, hol különböző köteleken csüngenek, hol állatokat kerítenek, nyúznak, elengednek, tegnap például egy szarvasbogarat élesztettek újra, meg cukorrépát(!) kerestek a pincében valami nemtommilyen bogárnak, aminek állítólag az a kedvenc tápláléka, kinézték a Búvár zsebkönyvből, tegnapelőtt pedig egy 30 centis gyíkot fogtak (sose láttam még ekkorát), berendeztek neki egy terráriumot, de a gyík nem értékelte különösebben, inkább gyorsan megdöglött.
Marci meg mostanában olyan kis pukkancs, vagy furdancs, vagy mittudomén, veszekszik, parancsol, mutatja az akaratát. Na, erre kétféle módon szoktunk reagálni, vagy röhögünk vagy mérgelődünk, de az előbbi kétségkívül kifizetődőbb. És el lehet terelni! Ez nagy szó, mert ismerek én olyat, akinél nem lehetett.
Meg kerül-fordul, eltűnik, keressük, aztán bent ül a kocsiban, ráadja a gyújtást, bömbölteti a zenét, riszál és kormányoz, ezen is lehet röhögni, aztán villámgyorsan elkobozni a kocsikulcsot, nehogy nekiinduljon a nagyvilágnak.
És szövegel és kérdez és magyaráz egész nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése