Van az úgy, hogy az embernek semmihez sincs kedve, egész nap döglene a kanapén és kapcsolgatná a tévét, elnapolná a gyereknevelést, fül befog, szemellenző feltesz, haggyábékén. Jellemzően ez az állapot egy-egy egész estés, világmegváltós, pálinkázós, teraszon átdumált éjszaka után jelentkezik.
Tegnap jelentkezett.
Oké, hogy háztartás halasztva, hűtőből a kaja kizabálva, koszos tányérok pulton sorakozva, állandó személyzet híján (az én lennék ugye, de most nem vagyok) minden szerteszéjjel a lakásban, de a gyerekeknek mégsem mondhattam, hogy ma neveljétek magatokat, nekem nincs hozzá kedvem, ezért aztán a kanapéról osztottam az észt, ha nagyon muszáj volt. És jófej voltam, mert amikor Marci ugrált a lábszáramon, csak a 10. percnél ordítottam, addig megpróbáltam jó bulinak tekinteni, Veronikát is csak kétszer zavartam fel a szobájába, és mindenkinek adtam enni, aki kért.
Estére a lakás úgy nézett ki, mint ahol a gestapo házkutatást tartott.
Ráadásul Marci önnállósodási törekvése is itt van, ami szép és jó, természetes folyamat, szükség van rá, meg minden, de igen nehezen tolerálható akkor, mikor az ember épp halni készül, mert ő akar ki- és bepakolni a mosogatógépbe, felvágni a dinnyét, kitakarítani az ülőgarnitúrát, levágni a körmét, megszerelni a csengőt, kiásni az árkot, bekenni Veronika lábát és mindent "ííín!!!" Mert persze ma már bepakoltam a koszos edényt a gépbe, kitakarítottam az ülőgarnitúrát, levágtam a gyerekek körmét, az apjuk vett csengőt és felszerelte, napok óta túrja az udvart, de sajnos nem elásott zsidókincsekről van tudomása, hanem az elrozsdásodott vízcsövet kell kicserélni csőtörésből kifolyólag (ha-ha). Szóval ma már úgy működtünk, mint a normális szülők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése