Tegnap eljutottam arra a szintre, mikor a kezeimet összetéve könyörögtem Marcinak, hogy ugyan fogja már be a száját úgy két-három percre, mert menten megőrülök, annyit beszél ugyanis, hogy se gondolkodni, se telefonálni, de még pár mondatot váltani se lehet mellette, ezért ha sürgős töprengenivalóm van (mint például tegnap délután, amikoris az elveszett pénztárcámon - benne MINDEN irattal és nulla pénzzel, viszont bankkártyával - kellett agyalnom, amit 3 napja láttam utóljára), kénytelen vagyok elvonulni a budiba és magamra zárni az ajtót, hogy perceken belül égtelen dörömbölésre és ajtórugdosásra ocsúdjak, a telefonálás is valahogy így zajlik, ha pedig az apjával akarok valamit megbeszélni, (lévén ketten nem férünk el a budiban) akkor megpróbáljuk túlkiabálni a gyereket, aki emiatt még hangosabban mondja a magáét...
Amúgy is elszaladt vele mostanság a ló, kicsit be kell keményítenünk, túl sok a kicsicukor, a vakond és a hiszti, ennek folyományaként elég sok időt tölt a járókában nevelési célzattal. Persze, persze mi, felnőttek is hibásak vagyunk, de alattunk leszakadna a járóka.
A hétvégi Tisza - Marci találkozó viszont szenzációs volt: partról őrült módjára berohanni a vízbe, hasravágódni, és örülni, mikor a résen lévő felnőtt kihúz a víz alól, ezt ismételni órákon keresztül, amikor a felnőttnek már megmerevedik a nyaka és kocsányon lóg a szeme az állandó figyeléstől. Hát valahogy így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése