Pofáraesés

Na, aki önelégülten veri a saját vállát, és nagy pofával hangoztatja, hogy az ő gyereke milyen simán beszokott a játszóházba, az ne csodálkozzon, ha egy nap alig tudja magáról lehámozni az ordító gyereket, aki hallani sem akar semmiféle játszóházról, a józan érvek teljesen hidegen hagyják, és csak sír vigasztalanul. És hiába jön a telefon pár perc múlva, hogy a gyerek megnyugodott, annak a napnak már annyi, meg az a tananyag is csak félgőzzel van megtanítva, az utolsó félóra meg az óramutató szuggerálásáról szól, hogy aztán extragyorsasággal lehessen tépni a játszóházba, átölelni az ébredő gyereket, mosolyogva hallgatni, hogy milyen aranyos volt, játszott az udvaron, szépen ebédelt, és semmi, de semmi gond nem volt vele aztán. És az otthoni beszélgetés során a gyerek is lelkesen mesél a játszóházról, a "miért sírtál?" kérdést elegánsan elengedi a füle mellett. Hát én már nem is tudom.

Kedd

A nap hőse ma egyáltalán nem akart bemenni a játszóházba, és egyáltalán nem akart ott maradni, és egyáltalán nem akart engem elengedni, majd 3 óra múlva egyáltalán nem akart hazajönni.

Azt mondta a gondozó néni (aki fiatalabb nálam, hehe), hogy nem volt semmi dráma, csak egyszer elkeseredett, keresett engem, de sikerült gyorsan megvigasztalni, aztán már minden oké volt. Ezt magam is tapasztalhattam, mikor mindenféle pezcukros csalogatásnak ellenállva önfeledten motorozott, ahelyett hogy haza jött volna.

Délután ezt hallom a szobájából:

Idejönni te! Idejönni te! Most már örülsz? Most már nem örülsz? Miért nem örülsz? Jaj, de jó, hogy örülsz!

Óvatosan benéztem, mert igencsak kíváncsi lettem, hogy kinek vagy minek a kedélyállapota izgatta fel ennyire a fiút, és láttam, hogy egy felhúzós, ugrálós, rózsaszínű nyúlnak beszél.

Estére meg baromi hisztis lett, kábé a világát sem tudta, úgy ordított folyamatosan, aminek a valódi oka természetesen a fáradtság volt némi orrfolyással megtűzdelve, a felszínes okai pedig:

- mert nem tettem ketchupot a tésztára,

- mert tettem ketchupot a tésztára,

- mert nem tudtam kihúzni a jégkrémből a pálcikát,

- mert Veronika teát ivott,

- mert le akartam húzni a lábáról az új téli bakancsot, amit csak a próba miatt adtam rá,

- mert nem vettem fel a pizsamámat (pedig felvettem),

- mert betettük a fürdőkádba,

- mert kivettük a fürdőkádból,

stb.

Tehát, ha tárgyilagos akarok lenni, a mai napot a Nagy indította a reggeli fél órás csúnyabeszéd-hiszti kombóval és a Kicsi zárta a kb. két órás önfeledt üvöltéssel. Hurrá!

Nyársirató

Amikor már két órája pakoltam, és hosszú, tömött sorokban cipeltem a nyári cuccokat a fenti szekrényekbe, a téli cuccokat pedig a lenti szekrényekbe, és az utolsó térdgatya is a szekrény mélyére került, pedig azt hittem, hogy azokra azért még szükség lehet idén, akkor szomorúan rá kellett jönnöm, hogy végérvényesen annyi a nyárnak, és a jó idő bizony nem jön vissza, legalábbis 10 hónapig biztos nem.

Veronika az évnyitó előtt 4 nappal szembesült azzal, hogy 4 nap múlva évnyitó, pedig mi már hetekkel előtte is mondogattuk neki, de a "két (három) hét múlva suli", annyira távolinak és beláthatatlannak tűnt, hogy nem volt hajlandó tudatosítani, így aztán sokkhatásként érte a hír 4 nappal az évnyitó előtt. És zokogott. Szabályosan, elkeseredve, szívszaggatóan zokogott. Siratta a nyarat, a szabadságot, a reggeli tengést-lengést, az egész napos bandázást, a barátnőzést, bunkerezést, udvaron sátrazást, egész napos medencézést, a csigakifutó (!) készítést, mindent. Azt hiszem, olyan nyara volt, mint a nagykönyvben, amilyenről régi ifjúsági regényekben olvashatunk irigykedve, az az igazi, korlátok nélküli, nagybetűs Vakáció. Pedig semmi különös nem történt, itthon voltunk, együtt voltunk és jól éreztük magunkat. A legjobban, azt hiszem.

A kisasszony rendesen kilenckor felkapta a nyúlcipőt és elporzott, hogy csak a hátát láttuk, hogy aztán többedmagával térjen vissza, és sarkaiból fordítsa ki a világot az udvart. És ebéd után megint. A program állandó volt, a helyszínek váltakoztak. És a felnőttek csak heti egyszer kiabáltak és fogták gályamunkára a kiskorúakat pakolás céljából.

Szóval ezt siratta a lányom. Meg tudom érteni.

Az egyméter alatti nem siratott semmit. Neki a hét 4 napján ugyanolyan felfedeznivaló terület az udvar, mint eddig, csak most nem fürdőgatyában, hanem dzsekiben teszi a dolgát, nem a medencébe dobálja a homokozójátékokat, hanem az esővizeshordóba, nem mezítláb megy bele a fellelhető vízbe, hanem bakancsban, nem fél perc az átöltöztetése, hanem 10. De ez már legyen az én gondom.

A nap hőse

A nap hőse az, aki reményen felül és csont nélkül beszokik a játszóházba, élvezi az ott töltött időt, szereti a gondozó néniket, egyedül eszik, az utolsó kanálig eltünteti a gyökérfőzeléket(!) és repetát kér a májpuffancsból(!!), annyira megörül a mini méretű ágynak, hogy meglátva percekig sikítva rohangál örömében, mit sem törődve azzal, hogy hullafáradt és az imént majdnem beesett az asztal alá az álmosságtól, és amikor szigorúan azt mondják neki, hogy "de most aztán alvás és irgumburgum", akkor lefekszik és két percen belül elalszik, másfél óra múlva ébred, és csendben nézelődve várja, hogy folytatódjanak az események.

A nap hősét természetesen nagyon meg kell dicsérni és nagyon meg kell puszilgatni.

A nap hőse megérdemel egy tortát (nem naagy feketét, csak kicsi fehéret) még akkor is, ha nem feltétlenül ő eszi meg, bár azért jutott neki is belőle.

A nap hőse itthon is méltósággal viseli a címet, úgy is viselkedik, és csak ritkán hisztizik.

Azért a nap hőse még mindig pelenkába termel, megvetően elutasít minden biliféle készséget.

A nap hőse továbbra is rengeteget szövegel, ha lehet, még többet, mint eddig, újabban mindent kér és megköszön, illedelmesen tudakolja, hogy "Anya, én odameetek?", az elutasító választ elegánsan figyelmen kívül hagyja, és odamegy.

A nap hőse itthon még mindig napi 5 öltözet ruhát használ, mert ügyesen megtalálja az udvaron a kicsi és nagy pocsolyákat, esővizes hordókat, és ugyanúgy megmártózik bennük, mint tavasszal, mert következetes és megbízható.

A nap hősének olyan étvágya van, hogy ha nem nyerünk sürgősen valami szemérmetlenül nagy összeget, akkor igen csúfos idők jönnek. Lehet, hogy lottóznom kellene?

Kérdések, amikre nem tudok válaszolni

A pók örül?

Én mit csinálok?

A kakaó mit csinál?

Hol a Marci ajándékja? / Majd ha szülinapod vagy névnapod lesz, kapsz ajándékot. Mit szeretnél?/ Naaagy, fetete tojtát!

Anya, én mit hallottam?

Anya, te hova tetted a nagy cukjot? A szádba? Van még nekem nagy cukoj?

Eltört? / Nem, nem tört el./ Csak ott?

A nagy, fetete Bajaton mit csinál?

Anya, te örülsz?

Marci meissza a tataót?

Mit építettem én?

Jön most Levi papa ide? /Nem, most nem jön./ De jön.

stb. stb. stb.

Zombiképző

Nálunk az alvás kiment a divatból. Mióta pörgünk, dolgozunk, közösségbe járunk, azóta Marci hajnali fél 6-kor kel, vagy korábban, hétvégén is, és nem lehet visszaaltatni. És mivel nem a diszkréciójáról híres, így ébreszti a nővérét is, ha nem vagyok elég gyors, és sose vagyok elég gyors, meg az apját is természetesen, akinek a fején szívesen ugrál úgy 10-20 percet hajnalonta.

Aztán délelőtt 11-kor kidől a sorból bárhol is van éppen, elalszik a buszon, evés közben, az apja vállán az utcán, ő megteheti, meg is teszi. Mi nem. Veronika sem.

Elvek?

És akkor itt most írni akartam egy szarkasztikusat és megsemmisítőt a játszóházról, ami lánykori nevén bölcsőde, de mégsem az, viszont nagyon emlékeztet rá, sírni akartam, hogy mit is keres ott Marci, szidni a sorsomat, hogy erre kényszerülök, pedig nem is kényszerülök, hisz van más megoldás is (egyelőre tartalékban), sajnálni akartam egyszem pici fiacskámat, aki lassan két és fél éves fejjel bekerül az intézményrendszerbe, ahonnan jó esetben huszonévesen kerül ki, és siratni magamat, hogy máris el kell engednem a gyereket. De inkább befogom a számat, mert Marci a tegnapi idegenkedés után teljes mellszélességgel vetette bele magát a játékba, gyurmázott, egyedül evett a kisasztalnál, autózott, csúszdázott, megölelte a gondozó nénit, majd amikor el akartam hozni, elszaladt előlem, és csak hosszas rábeszélés után sikerült ajtón kívülre tessékelnem. Előtte még lelkesen köszönt és mindenkinek megigérte, hogy holnap is jön.

Kíváncsi leszek.

Változások

Medence helyett kandalló.

Fürdőgatya helyett dzseki.

Udvar helyett iskola.

Sajátgyerek helyett más gyereke.

Pelenka helyett Madách.

Vakond helyett Ancsampancsa.

Itthon sült kenyér helyett bóti (mondjuk még pont nem, de lassan az is lehet).

Szóval beindult a mókuskerék, Veronika iskolában, én szintén (félig), Marci pedig nagyizik, unokatesózik, játszóházazik, mikor hogy. Kőkemény logisztika, az apjával ülünk a konyhaasztalnál tollal, papírral felszerelkezve, szervezzük az életünket, ki, mikor, kivel, hova, és onnan haza, lesz-e idő kakaós csigát sütni a másnapi tízóraihoz, mit visz az iskolás uzsonnára, ki megy a szülőire, ki szoktatja be Marcit a játszóházba stb. Apropó játszóház, felmerült bennünk holmi bölcsőde rémképe is, be is kerülhetne, ha akarnánk, de nem és nem. Fogalmam sincs miért irtózom még a gondolatától is, én is jártam bölcsibe, mégis...

Aztán az élet majd jól felülír.

Bújócskázunk, Marci a gardrobszobában várja, hogy én jól elbújjak.

Én: Elbújtam!

Marci keres: Anya, ó vagy? Anya, ó vagy? Anya, ó vagy?!!!

Aztán persze megtalál a kanapé mögött, sikít, szalad vissza a szobába, bújok újra, keresni kezd, indul a kanapé mögé, Anya, ó vagy? Anya, itt vagy? Anya, nem itt vagy? Anya, ó vagy?

Amúgy meg hisztis. Ettől aztán én is. Veronika meg alapból az. Az apjuk kivan velünk a vízből.