Nyársirató

Amikor már két órája pakoltam, és hosszú, tömött sorokban cipeltem a nyári cuccokat a fenti szekrényekbe, a téli cuccokat pedig a lenti szekrényekbe, és az utolsó térdgatya is a szekrény mélyére került, pedig azt hittem, hogy azokra azért még szükség lehet idén, akkor szomorúan rá kellett jönnöm, hogy végérvényesen annyi a nyárnak, és a jó idő bizony nem jön vissza, legalábbis 10 hónapig biztos nem.

Veronika az évnyitó előtt 4 nappal szembesült azzal, hogy 4 nap múlva évnyitó, pedig mi már hetekkel előtte is mondogattuk neki, de a "két (három) hét múlva suli", annyira távolinak és beláthatatlannak tűnt, hogy nem volt hajlandó tudatosítani, így aztán sokkhatásként érte a hír 4 nappal az évnyitó előtt. És zokogott. Szabályosan, elkeseredve, szívszaggatóan zokogott. Siratta a nyarat, a szabadságot, a reggeli tengést-lengést, az egész napos bandázást, a barátnőzést, bunkerezést, udvaron sátrazást, egész napos medencézést, a csigakifutó (!) készítést, mindent. Azt hiszem, olyan nyara volt, mint a nagykönyvben, amilyenről régi ifjúsági regényekben olvashatunk irigykedve, az az igazi, korlátok nélküli, nagybetűs Vakáció. Pedig semmi különös nem történt, itthon voltunk, együtt voltunk és jól éreztük magunkat. A legjobban, azt hiszem.

A kisasszony rendesen kilenckor felkapta a nyúlcipőt és elporzott, hogy csak a hátát láttuk, hogy aztán többedmagával térjen vissza, és sarkaiból fordítsa ki a világot az udvart. És ebéd után megint. A program állandó volt, a helyszínek váltakoztak. És a felnőttek csak heti egyszer kiabáltak és fogták gályamunkára a kiskorúakat pakolás céljából.

Szóval ezt siratta a lányom. Meg tudom érteni.

Az egyméter alatti nem siratott semmit. Neki a hét 4 napján ugyanolyan felfedeznivaló terület az udvar, mint eddig, csak most nem fürdőgatyában, hanem dzsekiben teszi a dolgát, nem a medencébe dobálja a homokozójátékokat, hanem az esővizeshordóba, nem mezítláb megy bele a fellelhető vízbe, hanem bakancsban, nem fél perc az átöltöztetése, hanem 10. De ez már legyen az én gondom.