A nap hőse ma egyáltalán nem akart bemenni a játszóházba, és egyáltalán nem akart ott maradni, és egyáltalán nem akart engem elengedni, majd 3 óra múlva egyáltalán nem akart hazajönni.
Azt mondta a gondozó néni (aki fiatalabb nálam, hehe), hogy nem volt semmi dráma, csak egyszer elkeseredett, keresett engem, de sikerült gyorsan megvigasztalni, aztán már minden oké volt. Ezt magam is tapasztalhattam, mikor mindenféle pezcukros csalogatásnak ellenállva önfeledten motorozott, ahelyett hogy haza jött volna.
Délután ezt hallom a szobájából:
Idejönni te! Idejönni te! Most már örülsz? Most már nem örülsz? Miért nem örülsz? Jaj, de jó, hogy örülsz!
Óvatosan benéztem, mert igencsak kíváncsi lettem, hogy kinek vagy minek a kedélyállapota izgatta fel ennyire a fiút, és láttam, hogy egy felhúzós, ugrálós, rózsaszínű nyúlnak beszél.
Estére meg baromi hisztis lett, kábé a világát sem tudta, úgy ordított folyamatosan, aminek a valódi oka természetesen a fáradtság volt némi orrfolyással megtűzdelve, a felszínes okai pedig:
- mert nem tettem ketchupot a tésztára,
- mert tettem ketchupot a tésztára,
- mert nem tudtam kihúzni a jégkrémből a pálcikát,
- mert Veronika teát ivott,
- mert le akartam húzni a lábáról az új téli bakancsot, amit csak a próba miatt adtam rá,
- mert nem vettem fel a pizsamámat (pedig felvettem),
- mert betettük a fürdőkádba,
- mert kivettük a fürdőkádból,
stb.
Tehát, ha tárgyilagos akarok lenni, a mai napot a Nagy indította a reggeli fél órás csúnyabeszéd-hiszti kombóval és a Kicsi zárta a kb. két órás önfeledt üvöltéssel. Hurrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése