Hóóóó!

Esik a hó, az első hó, az egész udvar csupa porcukor.

Valóban esik és valóban porcukor. Imádom! Először a teraszajtón át néztük az egyre fehérebb világot, majd közelebbről is megszemléltük. Hááát! Az első találkozás nem volt mindent elsöprő, Marci rögtön letenyerelt kesztyű nélkül. Ordítás. Aztán rájött, hogy nagy csizma, vastag overál hóval súlyosbítva, na az nem tuti, menni alig lehet, hideg is, az ember lába folyton elakad, ááááá. Babakocsiban folytattuk a barátkozást. Szakadt a hó, nem jött a busz, csak vártunk, vártunk, közben Marci rájött, hogy a csizmát simán le tudja rúgni a lábáról, és le is rúgta, kábé 3-szor, feladni meg rohadt nehéz szemből, télikabátban, guggolva, aztán amikor újra lerúgta, akkor betettem a babakocsi csomagtartójába. A csizmát. Egy idő után persze a babaláb igencsak fázhatott, ordítás. A busz csak nem jött, eltelt közel egy óra, a hó szakad, Marci ordít, isteni. De én még mindig imádom a havat! Aztán valahogy csak bejutottunk a városba, sőt ügyintéztünk is, majd kocsiba vágtuk magunkat, és csúszkáltunk vagy másfél órát. Nem nagyon volt halálfélelmem. És még mindig imádom a havat.

Ma jöhet a szórakozás, kétféle szánkó be a kocsiba, irány Ancsapancsa + egy másik kissrác, juhijj, szánkóra fel, hú de buli. Nekünk. A gyerekek elviselték. Húztuk őket, közben bizonygattuk nekik lelkesen, hogy ez milyen jó. Csak egyszer borítottam ki Marcit a hóba, mit borítottam, billentettem, meg sem kellett volna éreznie, nem tom, mért haragudott, de aztán mártír arccal csak eltűrte azt a másfél órát, amíg az ANYJA SZÁNKÓZIK. Mert ÉN imádom a havat!

A hétvégére össznépi szánkózást tervezek. Apa, anya, gyerekek, le a dombról. Marcinak is muszáj megszeretnie a havat, mert nem tudom, másképp hogy megyünk síelni. És hóembert is építünk. Nem is egyet, hóembereket.

Imádom a havat!