Végre megtaláltam a gyűrűt, felrobbantottam az egész kócerájt, hazaküldtem Jonathan-t, jöhet a saját élet, ablakok, nagytakarítás, kinti rendezgetés, mindez Marcival súlyosbítva természetesen. Ráadásul beszél, szövegel, dumál, karattyol folyamatosan. Az elkövetkező húsz évben elfelejthetjük az orr alatti bazmegolást, durvaanyázást, lapátkaszázást, nem szidhatjuk fennhangon saját magunkat (ó, de béna vagyok, ez mekkora hülyeség volt), és mást se (te hülye vagy), mert a gyerek azonnal, késlekedés nélkül szajkózza az új szavakat. És nem felejt.
Közölni akar állandóan, kommentál mindent, mikor a vakondos könyvet cipeli fentről le a lépcsőn - nagyokat nyög, sóhajtozik: vatond le nehéz, amikor elalvás előtt átölelem: anúti keze nem, ilyenkor el kell venni a kezemet, amikor nem éhes: Marci hami nem, ha nagyon örül valaminek: jóóó!, öltözésnél: hari nem, mennény jó, hintázásnál utasít: gyótyan!, esténként összegzi a napot: Andi nem, anúti jó, aputi jó, vattond jó, inta jó, teau (teherautó) nem, mondja a nevét: Vajja Marci, és azt is, hogy hány éves: tettó, köszön mindenkinek: sza!, a labda patto, a kukorica szintén, a kőművest, aki a teraszunkat csinálta, azóta emlegeti, elmeséli mit játszottak papával, és ha valamit nem értünk meg, pedig ő nagyon szeretné, ha megértenénk, akkor dühbe gurul, de rendesen. Amúgy is gyakori mostanában a csetepaté, indul a dackorszak vagy mi, már kezdetét vették a nagy sírások, elkeseredett panaszkodások, műhisztik (olyankor nagyon kell röhögni), ha én nem engedek valamit, pölö vakondot, akkor hízelegve megy az apjához, amikor az apja nem ad neki csokit, olyankor az én arcomat simogatja, és persze meg kell zabálni, de csoki nincs akkor sem. Próbálunk terelni, hárítani, másról beszélni, figyelmet átirányítani, igyekszünk kikerülni azt a szót, hogy "nem", helyette inkább a "majd", meg a "holnap". Lényegesen jobban vesszük az akadályokat, hiába 6 évvel ezelőtt igencsak megedződtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése