Amíg Veronika egyedül volt, 6 és fél évig azt hittem, hogy tök jó, hogy az embernek lánya van, mert a lányok ugyan hisztisek, de a fiúk meg néha teljesen idióták, elmegy az eszük, ok nélkül fel-alá rohangásznak a lakásban, tombolnak, evés közben jár kezük, lábuk, ütnek és rúgnak, eszetlenül forognak körbe-körbe, hogy elszédülve jó nagyot fektézzenek, ja és baromi hangosak. Most már nem hiszem ezt. Már tudom.
Veronika sohasem csinált medencét a fürdőszobából esténként, és nem locsolta bele a fürdővízbe a samponokat és tusfürdőket, és vödörrel sem meregette ki a csúszós vizet a kádból a földre, hogy dacára a kismillió feltörlésnek még napok múlva is háton korcsolyázzon a család.
Nem rohangált cél nélkül üvöltve a lakásban úgy, hogy a fal adja a másodikat.
Ő viszonylag nyugodtan evett az etetőszékben, ami mára porfogóvá vált, mert a tulajdonosa véletlenül sem használná rendeltetésszerűen, viszont mászókának tökéletes lenne, ha nem érkezett volna róla a srác a minap fejjel lefelé a földre.
Nem rohangált körbe-körbe a nappaliban, mint egy veszett kutya.
Ennyi idősen nem szerette a csokit, nem is kellett dugdosni előle.
Nem hajnalban kelt, és nem délelőtt intézte a délutáni alvását.
Nem verekedett, és nem ütötte időnként a saját fejét, hogy aztán bömbölve és sértődötten közölje, hogy fááj.
Nem mutogatta büszkén a pocakját, célozva arra, hogy már majdnem akkora, mint az apjának.
Anyának szólított, nem pedig Andinak.
Esténként lehetett neki mesélni maciról, nyusziról, cicáról, kutyusról, nem pedig kizárólag autókról. Basszus, mit lehet mesélni az autókról?
És még egy csomó minden más, ami most nem jut eszembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése