A szerdai napunk pontosan úgy folytatódott, ahogyan azt előre meg lehetett jósolni. Marci estére belázasodott, de nem kicsit. Az éjszaka babahurcolászással, lázcsillapítással, vigasztalással, ugatós köhögéssel, öklendezéssel, fuldoklással telt. Aggódva, virrasztva figyeltük a kisembert, szinte egy szemhunyásnyit nem aludtunk, és óránként küldtük el az anyjába az anyatejes hitszónokokat, valamint csúnyán káromkodtunk. De ettől persze mitsem javult a helyzet, reggel az apjuk félkómásan munkába el, én folytattam az éjszakai műsort. Szegény kisfiam egész nap kismajmot játszott, letenni nem lehetett, sírt, nyüsszögött, szopizni próbált, rázta a hideg a láztól, a szemét alig tudta nyitva tartani, de aludni sem tudott. Jáááj! Délután a dokibá mandulagyulladást diagnosztizált, antibiotikum, természetesen. És láss csodát, egy félig átkínlódott éjszaka után a régi Marci ébredt reggel, szövegel (ö,ö,ö), játszik, és már mosolyogni is láttam! Sőt, reggelire megevett 1 darab (!) tiktakot, és máris többet evett, mint tegnap egész nap. Hurrá! Bár láza még van, a szemén is látszik, hogy beteg, és azért elég bágyadt, de a tegnapihoz képest...
Természetesen ilyenkor borul a szépen felépített terv, nincs napirend, szopirend, következetesség, csak a túlélésre játszunk.
Viszont éjjel számtalanszor az apja altatta vissza (!!!), és mikor én mentem hozzá hajnalban, nagyjából elküldött a balfenékre és az apját követelte. Ilyen nem volt még. Örülünk!
Na, sikerült végig olvasni :) Tetszik! Mármint az írások, nem a kínlódás a betegséggel. Meghát így tudom, hogy mi van veletek :)
VálaszTörlésPusz
Anett