Készülök rá már egy ideje, erőt gyűjtöttem, nagy levegőt vettem, tanácsokat kértem, elhatározást szilárdítottam, és január elejétől elindítottam a szopiról való leszoktatást. Van némi lelkiismeret-furdalásom, hisz Marci annyira ragaszkodik még, de úgy gondolom, hogy 2 éves kor felett már semmi szükség a szoptatásra, valahol olvastam is, hogy akkor már lelkileg sem jó a gyereknek, túl erős függőséget okoz, vagy mi. Nem beszélve arról, hogy rajtam kívül senki nem tudja el- illetve visszaaltatni, így színház, farsangi bál, kétnapos síelés, esti kocsmázás (sőt semmilyen kocsmázás) szóba sem jöhet, mint ahogy eddig szóba sem jött. Ja, és önző disznó módjára én is szeretném már visszanyerni az eredeti testemet, ami a szoptatás alatt nem sikerült. Na.
Messziről indulunk, mert Marci állandóan szopizna, ha hagynám. Így először az általam feleslegesnek vélt alkalmakat hagytam el, úgymint unaloműző és vigasztaló szopi. Maradt a 3 legfontosabb: déli, esti és éjszakai. Két hét után, tegnaptól nincs éjszakai szoptatás. Szerintem fogunk vele kínlódni, bár ma éjjel pár perces nyekergéssel megúsztam, de tudom, hogy lesz ez még ígyse. Aztán két hét múlva elmarad a déli (jesszus, mi lesz velünk?!), végül az esti (na, azt nem tudom, hogy).
Azért a valósághoz hozzátartozik, hogy nagyon pocsék hallgatni a panaszos, félig sírós nyamnyamnyam-ot, látni a könyörgő tekintetet, és tudni, hogy egy gyönyörű szakaszt zárok le az életünkből, ami soha nem jön vissza. Hisz a szopizós Marciarcot csak én láttam, az önfeledt ellazulást, belefeledkezést csak a szoptatás váltotta ki.
Nekem meg megszakad a szívem.
Hú, de érzelgős lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése