Pályaválasztás

Ebből a gyerekből történész lesz, akárki meglássa!

Az történt, hogy a minap több fontos dolgot is el kellett intéznem, ezért telefonálnom kellett, adatlapokat kitölteni, interneten intézkedni, ilyenek. Igen ám, de mindezeket megtenni egy nyüzsgő kétéves mellett meglehetősen bajos, mondhatni, lehetetlen. Telefonálni például a fürdőszobában zárt ajtó mögött szoktam, de akkor is fenn áll az esélye annak, hogy a vonal túlsó végén éktelen üvöltést és ajtórugdosást hallanak, ez pedig most nem jól vette volna ki magát. Így aztán tetszik vagy nem, Marci bekerült a járókába, én pedig csináltam, amit kellett. Haladtam is az ügyeimmel szépen, a nyugira és a gyanús csendre csak később lettem figyelmes. Túl későn, a srác ugyanis nagy magányában a járóka meletti könyvespolcon megtalálván a Magyarország története című kétkötetes munkát, remekül elszórakoztatta magát, vagyis alaposan és módszeresen miszlikbe szaggatta mindkét kötet borítóját. Valószínűleg rájött, hogy az átkosban íródott történelmi összefoglaló hitelessége hagy maga után némi kívánnivalót, és egyéb eszköz híján kritikáját így adta tudtomra.

Húúú, ez a gyerek!

Marci meglehetősen élménydús napot szervezett nekem mára, mondjuk szólhatott volna előre, hogy rákészüljek, bár lehet, hogy ezt közölte hajnali 5-kor, csak nem volt rá fülem, azzal voltam elfoglalva, hogy még azelőtt visszaaltassam, mielőtt riadóztatná az egész házat. Sikerült, 6-ig csend és béke, aztán belecsaptunk a lecsóba. A reggeli hangulatról Veronika gondoskodott, indulás előtt 20 perccel próbálta kb. 100 varkocsba fonni a haját (készülnek a farsangi műsorra), persze eleve reménytelen volt a próbálkozás, ezt látván gátlástalanul bőgni kezdett, zengett az egész utca, főleg akkor, mikor Marci is csatlakozott (nála a hiszti oka ismeretlen). A család felének távozása után ezen a színvonalon folytattuk a napot, voltak további hisztielőadások, földön fetrengések, játékrugdosás, virágtépkedés. Próbáltam magam kivonni a színházi előadásból, de ez kevéssé sikerült, néha félrevonultam megőrülni, máskor nevelő célzatú fenyegetéseket eszközöltem (Nem lesz tictac!), de úgy tűnt, ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Így más eszközöm nem lévén, 10 körül elaltattam Dühöngő Bikát, aki amúgy kos, mint az apja.

Általában kisimulva és jókedvűen szokott ébredni. Általában.

Na gyerünk innen toronyiránt, mars ki az udvarra, a szürkeségbe, a ködbe, a nyakig érő sárba. Elhatároztam, nekem már a szemem sem rebben holmi sáros ruháktól. Nem is rebbent, pedig volt mire, amennyire csak egy gyerek sáros lehet tetőtől talpig, pontosan annyira volt sáros Marci, két lapát is volt a kezében, havat és sarat (s mi jó falat) pakolt jobbról balra, közben térdelt, ült, feküdt, mikor mi jött. Esküszöm, alig egy percre hagytam magára, ordítás, csizmák az udvar közepén elhajítva, gyerek bokáig a jeges vízben, ismerős történet. Azonnal befele, sáros cucc leráncigál, gyereket forró vízbe dug. Hurrá, nálunk már déli fürdés is van! Mondjuk Marci élvezte, kért almát, vittem neki, mikor eszébe jutott, kihalászta a fürdővízből, harapott, visszatette.

Délután, míg a Veronika 100 varkocsát fontam (fütty, fütty), a látszólag felügyelet nélkül maradt és ettől vérszemet kapott Marci szétszórt egy egész csomag puffasztott kukoricagolyót és a miheztartás végett alaposan szét is taposta mindet. Aztán gyorsan televágta a pelust, de valami olyan cudar anyaggal, ami szerte széjjel marta a fenekét, így aztán az esti fürdés roppant gyorsra sikeredett (Popo fáá, juj! Popo fáá, juj!).

Az altatás lassan rutinszerű és hatásos, egy mese róla, végigmondva az egész napját (...és anya nagyon haragudott, mikor Marci megtépdeste a virágot...), ha valami kimarad, figyelmeztet, öt mese pedig az autókról.

Aztán reméljük a legjobbakat.

Miért jó, ha az embernek gyereke van?

Mert ehet tejpépet. Mármint az ember. A gyerek is persze, ha szereti.

Mert homokozhat, gyurmázhat, pancsolhat a strandon, vidámparkozhat, egyszóval kedvére űzheti kisded szórakozásait anélkül, hogy veszítene a tekintélyéből.

Mert nem fenyegeti az elpuhulás, tévé előtt punnyadás, vég nélküli netezés réme.

Mert nosztalgiával gondolhat vissza a legutóbb olvasott regényre, noha az íróját már elfelejtette. A cselekményét is.

Mert betéve ismeri az összes alvással, szoptatással kapcsolatos szakirodalmat.

Mert mindig van magyarázat a rumlira, a koszos ablakokra, a takarítás elhalasztására.

Mert a gyerek fiatalít.

Mert minden hétvégén megsütheti a Limara-féle habcsókos kalácsot, mondván, hogy a gyerekeknek csinálja. Igaz, csak ők nem esznek belőle, de nem adja fel, hátha majd most.

Mert a vágyak netovábbja az új, fekete Passat helyett az ALVÁS. Na jó, jöhet a Passat is.

Mert az ember előrelátó lesz, muszáj előbb meglátni a kutyaszart, mint a gyerek.

Mert beírathatja a gyerekkönyvtárba a gyereket, és kiveheti ifjúsága kedvenc lányregényeit anélkül, hogy teljesen hülyének néznék, sőt éjjel félszemmel el is olvashatja, ha még van rá félszeme.

Mert kiélheti vásárlási szenvedélyét az akciós pelusok között.

Mert olyan képességekre tesz szert, amik a mai világban nélülözhetetlenek, mint konfliktuskezelés, problémamegoldó készség, szervezés, csapatépítés, tolerancia.

Mert az ego, teljesen háttérbe szorul. Az én helyett a mi válik fontossá.

Mert a gyerek mindig kap gumicukrot a nagyszüleitől...

Mert gyerekek nélkül igen nehéz lenne.

Búcsú

Azt hiszem, eljött az idő, mikor végleg búcsút intek a szoptatásnak, hisz már egy hete nem szopizik Marci, január elején számolatlan szopimennyiséggel indultunk, 6 hét alatt jutottunk el a teljes elválasztásig. Azóta Marcinak határozottan jobb az étvágya, nekem határozottan csökkent az étvágyam, így a súlyom is (juhijj!!!), Marci kiegyensúlyozottabb és sokkal bújósabb(!), normálisabbak az éjszakák (a hajnalok persze nem, basszus!), és ma végre bulizni megyünk az apjukkal, ahol lesz némi házipálinka is...

És akkor a nekrológ: a terhesség alatt tudtam, hogy szoptatni fogok, de azért ott motoszkált a szorongás is, amit az előző kudarc okozott. Marcit a születése után 3 órával kaptam meg, és próbáltam szoptatni, amennyire a műtött hasam engedte, de legalább próbálkoztunk, ugyanígy másnap egész nap, amikor már velem volt a baba, de csak a következő napon derült ki, hogy Marci nem tud szopni (ugyanúgy, mint Veronika), a csecsemősök próbáltak segíteni, állandóan a nyakukra jártam, Marci súlya esett, kaptam hideget, meleget, voltam szaranya, aki éhezteti a gyerekét, ki fog száradni, adjak neki tápszert, voltam Nagy Magyar Anya, aki lám-lám mindent megpróbál és nem adja fel, én pedig egy jó nagy lúzernek éreztem magam, aki ISMÉT nem tud szoptatni. Aztán mégis hazaengedtek bennünket a műtét utáni negyedik napon, mit engedtek!, úgy kitették a szűrömet, mint a parancsolat, kellett a hely másnak. Itthon vártam az áttörést, hogy majd minden megoldódik, nem oldódott, Marci nem tudott szopni, sírt, én fejtem és kiskanállal adtam a tejet, hogy ne legyen cumizavaros. És hétfőn jött a megmentőnk, a védőnő, aki rögtön észrevette, hogy a gyerek nyelve kicsit le van nőve, pár órán belül a szájsebészeten voltunk, Marci nyelvét felvágták (én majdnem elájultam, Marci fel sem ébredt, fakír ez a gyerek, vagy mi), na de ettől sem oldódott meg minden egy csapásra, bizony hetek teltek el, míg Marci megtanult szopizni. Ezekben az időkben a legjobb barátom a mellszívó volt, mert úgy döntöttem, márpedig én mindenképp termelek tejet a kisbabámnak punktum. Vödörszámra ittam a Laktoherb-et és az alkoholmentes sört, hát, mit ne mondjak, nem voltak mennyiségi problémáim. Közben Marci is elkezdett gyarapodni, bár nagyon lassan. Szegénykémnek olyan piliszka lábai voltak. Én meg szoptattam mindig és mindenhol. Aztán jött 1-2 hónap sírvaszoptatás, nagyon-nagyon fájt a mellem. Erre ismét a védőnő talált megoldást, valami homeós cuccot szedtem, ami egy csapásra elfújta a kínlódást. Ja, meg a Garmastan krém. Szóval 3-4 hónap szenvedés után jött a diadalmenet, Marci 6 hónapos koráig csak anyatejet kapott, és 22 hónapos koráig szopott.

Igény szerinti szoptatás, együtt alvás, simán lehetnék a Kismama reklámembere. Az elválasztás és a házipálinka összefüggését (ami nincs is!) természetesen nem említeném.

Játékok 2.

És most jöjjenek a kedvenc játékok (nem az én kedvenceim természetesen, én némelyiket úgy kivágnám a francba, de hát..., nekem az egyedül eljátszós, csendes rakosgatós lenne a kedvencem persze):

• első és mindent vivő, mindenek felett álló eszköz, ami nélkül nem láttam gyereket felnőni mostanában, a lábbal hajtós, cipőgyilkos kismotor /autó / kamion / buldózer /akármi, amivel lehet rodeózni télen a lakásban, nyáron az udvaron, jó hangos, tévét nézni, csendesfoglalkozni lehetetlenség mellette, és az ember a haját tépi, amikor kiderül, hogy rá lehet ülni fordítva is, és úgy is megy, vagy feltelepedni háttal a kormányra, láb az ülőkén, és úgy toszogatni magunkat valamerre, amikor is a külső szemlélő tippelhet, hogy a gyerek zúg le előbb a készségről vagy együtt borul az egész. Nekünk négy ilyenünk van, kettő idebent, kettő az udvaron, hogy a nagy ló is tudjon gurulni, de Veronika az egy szem libafoszöld kismotorjával is tökéletesen elégedett volt, éveken keresztül azzal mentünk mindenhová, mert így biztosított volt a gyorsabb haladás, ami egyszer odáig fajult, hogy tüdőm kiköpve rohantam a motoros csaj után, és az útkereszteződés kellős közepén kaptam el, de még csak a fejét se tudtam leordítani, mert elment a hangom a futástól és az ijedtségtől,
• tipikus francbakívánós játék a gyurma, amire egyébként voltam én nagyon büszke is, lévén, hogy házilag készült konyhai alapanyagokból, remek, puha, könnyen formázható, jó kézbe venni, nem szárad ki, nem hagy nyomot, viszont az elmúlt hónapok során marhára meguntam, mert a gyerek minden nap gyurmázni akar, de véletlenül sem egyedül, az én repertoárom pedig a labdával, az autóval és a guggoló macskával kimerül, gyerekkoromban sem szerettem gyurmázni, most meg pláne,
• állandó használati tárgyak nálunk a kisautók és a kislabdák, a legjobb a vödörből kiborítós játék, mert utána a borogató mehet a dolgára, az óvatlan családtag pedig dobja rendesen a hátast és szakszerűen káromkodik, majd óvatlan pillanatban végigcsússza a lakást, összeszedi a mintegy 50 kisakármit egy jó nagy vödörbe, hogy aztán a játékos kedvű gyerek 2 percen belül újra borítsa, oké, néha szokott autózni is, a gyerek is,
• a narancssárga kicsi fejlámpa igazi közszeretetnek örvend, mert csendes, viszont világít, ráadásul orvul szerzett, és már nem is adjuk vissza (bocsesz!), szeret nálunk lenni,
• a mágneses rajztábla hálás dolog, nem fogy a papír (környezetkímél!), és az utókornak sem marad fenn az alkotás szerencsére, már csukott szemmel rajzolok autót, autót és autót, monnyuk az apjuk a hétvégén ki akarta repíteni az ablakon, de nem hagytam, sokat veszítettünk volna,
• könyvek minden mennyiségben, vannak kiemelt kedvencek, a tűzoltós, a farmos, az autós, az állatos, de ezeken kívül is gyakran lapozgatjuk ezeket a kemény, színes leporellókat,
• nagyobb autókból is van jó néhány, tök jól néznek ki, kimondottan szeretem őket tologatni, néha Marci is csatlakozik,
• csúszda, nagy labda, babakocsi (!) vagy bevásárlókocsi (mindegy, csak tolni-húzni lehessen), habverő, fakanál, tölcsér, díszpárna, konyharuha, ilyenek.

Gyó

Nálunk most minden gyó. Ami nem gyó, az nem. Az a fránya igen sehogyan sem akar megszületni, helyette lett a "jó" azaz Marcinyelven gyó. Marci, kimegyünk az udvarra? Gyó! Marci, éhes vagy? Gyó! Kérsz joghurtot? Gyó! Menj oda Veronikához, majd ő segít, jó? Gyó! Van kaki? Nem!

Tegnap délután óta a nevemen szólít (Anni), úgy látszik sose leszek már csak úgy lazán anya.

Ha valaki nélküle csinál valamit, kiabálva rohan oda: ínis! ínis! És tésztát gyúr, ceruzát farag, iskolatáskát pakol, fát vág ő is.

Veronikát Veve-nek szólítja.

A hétvégén 3 gyerekem volt, nálunk "nyaralt" Veronika barátnője. Isteni volt. Marcit teljesen elbűvölte a kislány, árnyékként ment utána, még hisztizni is elfelejtett. Szombat délelőtt a szomszédgyerekek is átjöttek, így 5 darab kiskorú szedte szét a lakást, mondhatom könnyebb volt a sok gyerekkel, mint néha Marcival egyedül, imádta a nyüzsgést, ott lábatlankodott a nagyok körül, egy hangját sem lehetett hallani. Én is kedvemre sütögethettem, csak a végén kellett felemelni a hangomat a csatatér gyors megszüntetése céljából.

Gyó volt.

Korkülönbség

Időről-időre fellángol a vita különböző fórumokon, hogy mennyi az ideális korkülönbség két testvér között. Rengetegen érvelnek a másfél-2 év melett, mert ad.1. a gyerekek összenőnek, és szépen eljátszanak együtt, nincs velük baj, ad.2. így egyben letudható az egész projekt. Cáfolom, ad.1. ha 5 év a korkülönbség, ideális esetben a gyerekek akkor is összenőnek, mint mi az öcsémmel, mindig is remek volt a viszonyunk, ma is az, rengeteget játszottunk, beszélgettünk együtt, sőt verekedtünk is, míg meg nem változtak az erőviszonyok az ő javára, utána már nem, ismertük egymás baráti körét és osztálytársait, sok mindenről ma is megegyezik a véleményünk, együtt voltunk például Rapülők- és Első emelet koncerten, rajongunk Tímár Péter filmjeiért, és kapásból idézünk a Csapd le, csacsi-ból vagy az Igazából szerelem-ből. Nem számít, hány év van köztünk. Ad.2. a LETUDÁS-tól eleve borsózik a hátam, a gyerekeket nem letudjuk, hanem várjuk, örülünk neki, blablabla. Mi az, hogy letudom egybe?!

A gyerekeim között 6 és fél év van. Igen, sok, nem egészen így terveztem, 4 és fél-5 évet gondoltam, de Marci váratott magára. Veronika 4 éves volt, amikor azt éreztem, szeretnék még egy babát, vágytam rá, tervezgettem, megkívántam, készültem rá, felnőttem a feladathoz.

És jó ez a 6 és fél év. Veronika már viszonylag önálló, így elég figyelem jut Marcinak. Nem hiszem, hogy a nagy vetélytársnak érzi a kicsit. Persze előfordul, hogy idegesíti (néha engem is bír idegesíteni), elküldi, rámordul, ilyenek, de alapvetően jól elvannak, simán el tudom képzelni, hogy felnőtt fejjel együtt mennek koncertre, és kapásból idéznek a kedvenc filmjeikből.

Papagáj a pincében

Mikor a főnök alszik, akkor csend van és nyugi, és a beosztott elintézi ügyes-bajos dolgait, úgymint naplóírás, társadalmi élet (telefon, fórum, levelek), hajszárítás egyedül (hajfixálóból így pont annyi kerül a fejemre, amennyit én szeretnék, nem pedig két Marcimaréknyi), pakolászás jobbról balra (nem pedig balról jobbra), kisautók, kislabdák összeszedegetése (minek?), szemét kivivése, viráglocsolás, kávézás, rágózás, csokievés, szóval minden olyan dolog, amit egy ébren lévő lassan kétéves mellett nem vagy csak bajosan lehet elintézni. Nem végezhető viszont semmi olyan, ami bármi kis zajjal is jár, így persze lábujjhegyen lépkedés, laposkúszásban közlekedés, WC-ben telefonálás, zárt ajtók mögötti hajszárítózás van. A főzés és takarítás is halasztva. Ezért történhetett meg, hogy a gyönyörű kék, Zorró névre hallgató papagájunk a pincében landolt, és csodák csodájára remekül vette az akadályokat, azóta is vígan elvan és dalolászik a spártai körülmények között. Jellemzően akkor nyomatja az énekét, amikor Marci alszik, de onnan nem olyan hangos, mintha a lakásban tenné ugyanezt. Amúgy állatbarát vagyok, mert ki is ránthattam volna ebédre, mint ahogy régebben ezt megfogadtam, mikor rendszeresen ébresztette Marcit. Azért így csak jobb, lehet, hogy rágós lett volna.

Takarítás

Ma takarításra adtam a fejem, szoktam amúgy minden héten, de most olyan igazi pakolós, rendrakós, letörölgetős, ágy alá bemászós takarítást tartottam, igaz, csak a Veronika szobájában, de az is elég volt. Hogy mi disznóól volt ott, mennyi lomot, kacatot, biszembaszomot tüntettem el, azt fedje jótékony homály! A segítségemről viszont ejtenék pár szót. Míg én a társasjátékos szekrényt rendezgettem, addig ő szétbombázta a féltve őrzött vizes gyöngy-készletet (vagy mijafenét), mikor azt eredeti állapotába visszaügyeskedtem, kiborította a ceruzás dobozt és firkálni kezdett - volna, de ugrottam, mint a nikkelbolha, íróasztal-pakolás közben a kb. 70 darab picurka állatot söpörte a földre, majd míg én a könyveket raktam sorba, ő a kacatos doboz tartalmával terítette be a szobát, ki is hajítottam az egész dobozt kacattal együtt, (remélem Veronika nem fogja elolvasni ezt a bejegyzést). Mikor törölgettem, porszívóztam, ő megrágta a Barbie-cipőket, majd talált egy technikaórán készített sünit, aminek szotyola volt a tüskéje, az összes magot nagy élvezettel leszedegette és szétdobálta. Porszívózás újrakezd, Marci szobából kizár, ordít, fül befog, siker.

Hát, így valahogy.

Dilemma

Ma, amikor a századik autót készítettem hóból (kínomban előkotortam a homokozójátékokat, azokkal szórakoztunk az udvaron, és mondhatom, remek ötlet volt, Marci imádta, mondjuk egy idő után saját csapdámba estem, és szünet nélkül gyárthattam a hóvárat és a hóautót, ott áll az udvaron, a járdán, a lépcsőn vagy 150 autó és vagy 30 vár, enyhén elegem is lett a végére, de még mindig ez a legjobb szórakozás így télen a szánkózás után, amivel csak az a baj, hogy olyankor Marci csak ül a szánkón és nem mozog, meg persze én is kiköpöm a tüdőmet, mire felhúzom a dombon, mert annyira jó a kondim), szóval az jutott ma eszembe, amikor a századik autót készítettem, hogy vajon szívesebben tanítanám-e most inkább Madáchot hó-homokozás helyett? Hm? Hamarosan döntenem kell. Ha ugyan...

Rezzenéstelenül

Már szemem sem rebben, mikor

• Marci a hajára kenni a teljes pohár tejszínhabot,
• kirámolja a konyhaszekrényt,
• naponta százszor, mit százszor, sokkal többször ismétlem: (Apa?) Apa dolgozik, este jön haza. (Autó!) Igen, autóval ment dolgozni. (Tátogás.) Igen, ott dolgozik, ahol halacskák vannak. (Anna!) Anna (unokatesó) beteg, elvitték a doktorbácsihoz. (Mutatja a fenekét.) Igen, szurit kapott.
• reggel, félkómásan pizsamában gyurmázni kényszerülök,
• társaságom akad a WC-n,
• a csizmámban kislabdát, a kanapé alatt tiktakot, a zoknik között gumicukrot, az ágyneműtartóban ropit, a nyomtatóban kisautót találok,
• meglátom az összefirkált falat, mindig ugyanott firkál, annak meg már úgy is mindegy,
• a takarítás pontosan kétszer annyi ideig tart, mert akad egy 80 centis segítségem,
• ragadós teatócsába lépek,
• egyes tévécsatornákat feloldhatatlanul titkosítva találok,
• nem kapok puszit, mikor kérek,
• kislabdára lépve dobok egy hátast (monnyuk akkor csúnyán beszélek),
• sunyiban, elbújva kávézom és csokizom (amikor épp nem fogyózom),
• valaki mindig leborítja a kártyaváramat.

Viszont elviselhetetlenül morcos öngyilkosjelölt tudok lenni, mikor hajnali fél 6-kor ébresztenek.

Amikor eluralkodik a káosz

Volt a mai napnak egy olyan pillanata, amikor azt éreztem, ezt már nem lehet tovább fokozni, kimenekültem az udvarra, odabent pedig két gyerek ordított teli torokból, azért nem több, mert ennyi van, de ha három, ne adj isten négy lenne, tuti, mind ordított volna. A nagyokos azért bőgött, mert olyan csomót kötött a sapkájára, hogy nem tudta levenni, sapkában bent lenni pedig cikis helyzet, ezt elég hangosan közölte a világgal. A kismajom pedig csak úgy ordított, mert méé ne. Én meg kint csak úgy magamban, némán, és próbáltam nem megőrülni. Az apjuk dolgozik, próbálom tartani a frontot és mindenki megelégedésére működni, de nem nagyon sikerül, a naggyal volt ma egy-két csörténk, amikor is megpróbáltam nem teljes hangerőn visszaüvölteni, a kicsinél pedig néha elmennek otthonról, tegnap is olyan földhöz verős, ordítós hisztit produkált, amilyet még nem láttam tőle, mondjuk részben megértettem, nem akart hazajönni a nagyszüleitől. Kőkemény fizikai erőszakot kellett bevetni az öltöztetéshez, miközben repedtek a dobhártyák. Aztán itthon ismételt, igaz jóval lightosabb formában, az okokra már nem emlékszem. Ma is volt egy-két próbálkozás, tul.képp kiváltó ok nélkül, hacsak az nem indikálta a hisztit, hogy nem teljesült villámgyorsan az akarata. Ilyenkor odébbállok, nem foglalkozom vele különösebben, és azzal vigasztalom magam, hogy dackorszak, meg próbálgatja a határait, meg fejlődik az idegrendszere (az enyém meg vissza), meg ilyenek. Szóval jól elkiabáltam én a minap ezt a "jó gyerek"-et és a "nincs hiszti"-t. Jó gyerek, jó gyerek, de hiszti az már van.

Hóhelyzet, kaja, szavak

Holle anyó vagy a hókirálynő vagy nemtomki már megint itt bútorozik. Szakad a hó, pedig jó lenne kimenni az udvarra, de most nem lehet, mert rövid úton hóember-kompozícióvá válnánk Marcival, és lehetne havat takarítani, hogy a család másik része be tudjon állni kocsival, ha ugyan haza tudnak jönni, amit őszintén remélek. De persze nem adjuk fel, várunk egy kicsit, hátha csillapodik, aztán kimegyünk akkor is, ha mégsem. Lehet, hogy megint jön a helyi hókotró, egy kis piros traktor lapáttal az elején (vagy hogy híjják azt az izét, ami túrja el a havat), és akkor azt megint lehet percekig csodálni, mint a hétvégén, mert olyan érdekes, és aztán itthon minden járművel eljátszani a hókotrást. (Tegnap a kukás autót csodáltuk tisztes távolból, mert oké, oké, hogy érdekes, de hangos is nagyon, meg egy kicsit félelmetes, hogy olyan nagy.)

Ezen kívül fontosnak tartom megörökíteni Marci mai (eddigi!) elfogyasztott menüjét: a szokásos vödörnyi kakaóval nyitott, 2 szelet tejfölös kenyeret reggelizett, később megette a fogyókúrás ebédemnek szánt zöldséges tojástekercset, majd rágott egy kis nyers répát, ropival folytatta és a valahol talált gumicukorral, majd látta a kezemben a főzéshez elővett tejfölt, és abból is betúrt vagy fél dobozzal, ebédre zöldbablevest evett, és még csak fél 3, úgyhogy ha esetleg az étvágytalansága miatt keseregnék valamikor a jövőben, akkor csak ezt kell elolvasnom és megnyugszom.

(Kiegészítés: elalvásig még az alábbiakkal bővült a menüsor: tejszínhab, még egyszer zöldbableves, gyümölcsjoghurt, pattogatott kukorica, sajt, répa, mandarin.)

És végre fejlődik a gyerek szókincsügyileg is, konkrétan be nem áll a szája egész nap, utánozza az állatokat (vau, nyau, bú, gágá, háp, brekegésféle), emlegeti a kedvenceit (apa, mama, papa), végre anyának szólít, megnevezi a játékait (autó, abda), közli, ha esik a hó (óóó), meg ilyenek. Imádom, amikor Veronika szavakat tanít neki: Marci, mondd azt, hogy madár! Marci nem mondja. Marci, mondd, hogy ma! Marci mondja, hogy ma. Marci, mondd, hogy dár! Marci mondja, hogy dár. Marci, mondd, ma-dár! Marci mondja, hogy budijá (?), röhögés, aztán elölről az egész.

Olyan vicces gyerekeim vannak.

A lakás

Amortizálódik a lakás elég rendesen, módszeresen és folyamatosan, és ebből a folyamatból a két gyerek igen tevékenyen kiveszi a részét. Nem mondhatnám, hogy Veronika már nagylány és túl van a rombolós korszakán, hisz ő is otthagyja a keze nyomát (képletesen és szó szerint is) a lakás különböző pontjain. Az hagyján, hogy a falakon ilyen-olyan kéznyomok és Marci-firkák virítanak, de a kisasszony fontosnak érzi havonta (!) bejelölni tollal az étkező falán, hogy éppen mennyit nőtt, pedig van a szobájában mesefigurás centiméter az ajtón, de az nem kóser, meg nem is látja senki.

A függöny rángatása, gyűrögetése, menyasszonyi fátyolként való újraértelmezése is az ő ötlete, Marci pedig bőszen utánozza. Már megvannak az új függönyök, majd felteszem, ha a gyerekek egyetemre mennek.

Az ülőgarnitúra kész katasztrófa, fogalmam sincs milyen vegyszer (sósav?) hozza majd ki belőle azt a töménytelen mennyiségű teát, kakaót, nyálat, taknyot (bocs!), amit az elmúlt 2 évben sikerült beleaplikálni, mondjuk ebben Marci az értelmi szerző és a módszeres végrehajtó is, én ugyan havonta nekiesek valami eszközzel, mármint az ülőgarnitúrának, de ez látszatban nem nagyon mutatkozik meg, de az apjuk ígért némi segítséget tavaszra, akkor majd talán.

Kéz-, nyál- és teanyomok a tévén, tükrön, teraszajtón, mondjuk ezek könnyen eltüntethetők.

Összekarcolt monitor, ez fáj.

A régi rend- és tisztaságmániás énem már nyomokban sem fedezhető fel.

A cserepes növények száma drasztikusan megfogyatkozott.

A világos szőnyegek állandóan mosásban vannak.

És mi próbálunk alkalmazkodni:

• az üveg dohányzóasztal a nappaliból a lakás egy eldugott zugába került, amikor Marci mászni kezdett,
• a szemeteskukát betettük a spejzbe, amikor Marci járni kezdett,
• a földön álló dísztárgyak (gyertyatartó, virágtartó) az ablakpárkányra vándoroltak,
• a földön maradó cserepes virágok elegáns szemeteszacskó öltözetet kaptak a tizedik földben-homokozás után,
• az étkezőasztalon viaszosvászon terítő van, mert mi nem vagyunk sznobok,
• a könyvespolc tetején egy világoskék műanyagsámli figyel, nem véletlenül,
• a tejszínhabot és a ketchupot kivettem a hűtőből és jól eldugtam,
• a hifit elbarikádoztam, a távirányítókat álcáztam.

Hát, valahogy így.

Majd 20 év múlva normális életteret teremtünk magunknak, ahol nem botlunk lépten-nyomon autóba/ labdába/ gyöngyökbe/ rajzokba/ taknyos zsebkendőkbe/ félig ivott teákba/ megrágott gumicukrokba/ ledobált ruhákba stb.

Akkor meg majd azért sírunk.

A jó gyerek

Rájöttem, hogy nekem egy JÓ gyerekem van. Kettő.

Veronika okos, ügyes, szép, és már alig hisztizik nagyon, és a szájalását sem hallom, ha befogom a fülem.

Marci pedig végigaludta az éjszakát, amit nem tett meg 5 hónapos kora óta egyszer sem, elfogadta, hogy nincs szopi, és ettől valahogy sokkal kiegyensúlyozottabb lett, autózik ezerrel és brrr-zik hozzá, dumál egész nap, kis rábeszélés után szót fogad, ma nem firkált falat, nem köpködött kaját, viszont egész este hangosan és hosszan kacagott a nővére ökörködésén, ügyesen eszik kanállal, villával és kézzel, mikor mi az egyszerűbb, naponta többször végigjárja a lakás kultikus helyeit, ahol megtekinti az apja, törölközőjét, kispárnáját, cipőjét, parfümjét, ha fotón látja, örömmel üdvözli a nagyapját és a nagyanyját, mutatja, mama hogyan süti a palacsintát, jó kedvűen ébred, és jó kedvű egész nap. Egy szavam se lehet.

Hacsak az nem, hogy ma ismét tavaszi szerkóban indultam neki a világnak. Úgy tűnik, én már ilyen hülye maradok.

Ja, és a fogyókúra monnyon le!