Volt a mai napnak egy olyan pillanata, amikor azt éreztem, ezt már nem lehet tovább fokozni, kimenekültem az udvarra, odabent pedig két gyerek ordított teli torokból, azért nem több, mert ennyi van, de ha három, ne adj isten négy lenne, tuti, mind ordított volna. A nagyokos azért bőgött, mert olyan csomót kötött a sapkájára, hogy nem tudta levenni, sapkában bent lenni pedig cikis helyzet, ezt elég hangosan közölte a világgal. A kismajom pedig csak úgy ordított, mert méé ne. Én meg kint csak úgy magamban, némán, és próbáltam nem megőrülni. Az apjuk dolgozik, próbálom tartani a frontot és mindenki megelégedésére működni, de nem nagyon sikerül, a naggyal volt ma egy-két csörténk, amikor is megpróbáltam nem teljes hangerőn visszaüvölteni, a kicsinél pedig néha elmennek otthonról, tegnap is olyan földhöz verős, ordítós hisztit produkált, amilyet még nem láttam tőle, mondjuk részben megértettem, nem akart hazajönni a nagyszüleitől. Kőkemény fizikai erőszakot kellett bevetni az öltöztetéshez, miközben repedtek a dobhártyák. Aztán itthon ismételt, igaz jóval lightosabb formában, az okokra már nem emlékszem. Ma is volt egy-két próbálkozás, tul.képp kiváltó ok nélkül, hacsak az nem indikálta a hisztit, hogy nem teljesült villámgyorsan az akarata. Ilyenkor odébbállok, nem foglalkozom vele különösebben, és azzal vigasztalom magam, hogy dackorszak, meg próbálgatja a határait, meg fejlődik az idegrendszere (az enyém meg vissza), meg ilyenek. Szóval jól elkiabáltam én a minap ezt a "jó gyerek"-et és a "nincs hiszti"-t. Jó gyerek, jó gyerek, de hiszti az már van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése