Májusi eső

Mit is lehet csinálni akkor, mikor napok óta esik az eső, sártenger az udvar, sötétség és szürkeség ül a tájon, depresszió-közeli állapot a lelkekben, a kétéves óránként veri az ablakot és rosszalló hangon szólítgatja az esőt, hogy ne essen (Naa, esó, ne essél!!!), tervezi, hogy mit csinál majd akkor, ha eláll (Nem esik esó, Majci újintázik, omokozik), amikor a Nagy kínjában a mi idegeinken tornázik, amikor május közepén teljes gőzzel megy a fűtés, előkerülnek a szekrény mélyéről a harisnyák és a bundabugyik, szóval mit is lehet kezdeni egy ilyen barátságtalan, randa májusi hétvégén?

Hát lehet például enni, sütőben megsütni a grillezéshez előkészített húst, óránként süteményrecepteket böngészni, megsütni, befalni, sósra édeset, édesre sósat zabálni, este hányingerrel fetrengeni.

El lehetne járni az "anti-esőtáncot", ami már volt, amikor bevált, de emlékeim szerint ahhoz igencsak tetemes mennyiségű pálinka szükségeltetik, úgyhogy most inkább nem.

Lehet a tévé előtt dögleni, ötpercenként lemezt cserélni, kisvakondról Thomasra, majd kis piros traktorra váltani, végül tízszer megnézni a jepüjőjobban-t.

Ehelyett elmesélhetjük ötvenszer a Három kiscica történetét, megcsodálhatjuk ugyanannyiszor az abszolút kedvenc feketita-t, folytathatjuk autós könyvek garmadával, megmutogathatjuk papírformátumban is a vakondot és az ő nadrágját.

Építhetünk, autópályázhatunk, gyurmázhatunk is, de azt inkább mégse.

Lehet birkózni, csiklandozni, jönapók-ozni.

Meg lehet nézni a számítógépen az összes traktoros videót.

Magunkból kikelve durvaanyázhatjuk az időjárást, és biztosak lehetünk benne, hogy ezzel nem vagyunk egyedül, viszont semmi értelme.

Könnyes szemmel nosztalgiázhatunk napsütötte májusokról, előre elsirathatjuk a nyaralást, szörnyülködhetünk a híreken, kémlelhetjük az eget. (Apropó ég: ma reggel rövid ideig KÉK volt két felhő között!)

Telefonon egyeztethetünk az ismerősökkel, hogy aszongya "Nektek is szar? Nekünk is szar."

Helyre tehetjük a Nagyot, hogy ne a szemünk előtt unatkozzon látványosan, hanem húzzon fel a szobájába és ott agonizáljon.

Szóval számtalan jobbnál jobb program közül lehet választani, esetleg végigcsinálni mindet szép egymásutánban.

Így mulat a szórakoztató személyzet egy esős, hideg májusi hétvégén.

Amúgy meg lapátkasza az időjárásnak!

Dumaszínház

Hajnali fél 6:

-Anúti! Anúútí! Anúúútííí!!! (kómásan, hunyott szemmel átbotorkálok) Le. Le. Le!!! Anúti, le! Nem tente! Le! (csitítom, ne ébressze fel Veronikát, olaj a tűzre) Vejinata, le! Vejinata ne aluggyá! Anúútíí! Le! (jaj, meghalok, nem tudom kinyitni a szemem, még egy kicsit, csak egy percet) , Anuti, ne aluggyá! Vejinata, ne aluggyá! (ó, Istenem, soha többé nem olvasok éjszaka, lefekszem este nyolckor, esküszöm) Majci ejesett, benton leorzsolta, Vejinata, benton leorzsolta! Le! (oké, oké, megyünk már, legalább Veronika aludjon még egy kicsit).

10 perccel később:

-Vejinata? Aputi? Ide! Apúútí, ide! (csitítom) Tahaó, jó tahaó, nem tahaó, nem tahaó! (nem hozom a kakaót) Jó tahaó, jótahaó, jóótahaó! (értem én, hozom a kakaót).

Délelőtt:

-Anuti, micsinász? Majci megnézi tészta! Majci is! Gyurja tésztát Majci. Megeszi Majci tésztát. (és valóban)

-Aputi ó van? Aputi dódozik.

-Gyeje anuti, gyeje, mutat vajamit Majci. Bentonkevejő!

-Ki, fűnyíjó, ki, újhinta, csebogáj, Nyaú.

-Nyaú feveszi anya papucsát. Feveszi Nyaú! (de Nyaú persze nem veszi fel a papucsot, hiába nyomkodja a hasába, aztán persze megpróbál erőszakot alkalmazni)Nyaú!! Nyaú mekkajmolta Majci! Buta Nyaú!

Ebédnél:

-Ebédel Majci, jépát kéjsz, leves jó, jépa jó, usi nem. Tésztát kéjsz. Majci egedül. Majci egedűűl!

Este:

-Nem zui, nem pancsi, nem tahaó, nem tente. Nem zui, nem pancsi. Jó zui. Jó tahaó, jó tente.

És mondja, és mondja, és mondja.

Szééép!

Nnna, így néz ki most a fiatalúr, miután hirtelen igen közelről megszemlélte a betont:

Fogy a család

Veszítjük szépen a kilóinkat, igaz, nem önszántunkból, hanem egy bizonyos kalici vagy mijazíz jóvoltából, fosik-hányik az egész bagázs. Marci kezdte valamikor a múlt hét elején, vidáman húztam az ágyneműt és öltöztettem át a gyereket háromszor éjszaka, aztán mintha elmúlt volna, csak egy laza gyomorrontásra gyanakodtunk, igaz Marci nyűgös volt és étvágytalan egész héten, de az ilyenekre mindig akad elfogadható magyarázat, fogzás, dackorszak, ilyenek, de aztán a pelus tartalma is egyre durvábbá vált, meg Veronika is hányással kezdte a szombat reggelt, majd vízszintesen, teljesen legyengülve folytatta, én is a budin vagy ágyban fekve töltöttem a hétvégét, sőt az apjuk is követett bennünket kis fáziskéséssel, miután nagymellénnyel kifejtette, hogy ő ilyen f.szságokat SOHA nem szokott elkapni, szóval szépen sorban budinak- és ágynak esett az egész család.

Kajára mostanában nem sokat költünk, főzni sem kell, tök gazdaságos.

Házi-úr

Aztán csak lett nekünk játék-fűnyírónk és vele két óra önfeledt nyugalmunk, mert Marci megragadta az eszközt és hosszú-hosszú ideig csak tolta és tolta, és boldog volt, és nyírta a füvet fáradhatatlanul, és csak 20 perc után esett ki először a fűnyíró kereke, aztán percenként, de láttuk, hogy a boltba visszavinni reménytelen vállalkozás lenne, hacsak a gyerekkel együtt nem, mivel hozzánőtt, így az apja egy öngyújtó segítségével megfröccsöntötte a készséget, és már semmi sem árnyékolta be a boldogságot:



És amikor elfáradt a melóban, Márton bátyám lepihent úgy falusiasan gumicsizsmában:



Amúgy is elég házias a fiam, mire észbekapok, kipakolja a mosogatógépet (evőeszközöket a helyére! na jó, a fiókba.), tereget, porszívózik, beállítja a mosógépet, a sütőt, kikapcsolja a számítógépet, hogy ne fogyasszunk feleslegesen áramot, tésztát gyúr, aztán nyersen megeszi, ilyenek. Már látom, jó dolgom lesz nekem pár év múlva.

Közlemény

Kérem, hogy aki elvitte a nyugodt, békés, kiegyensúlyozott, jól evő, jól alvó, vidám fiamat, és itt hagyott helyette egy hisztis, rossz kedvű, étvágytalan, százszor ordítva ébredős, de amúgy nagyon cuki kisfiút, azonnal jelentkezzen!

Az eredeti állapot visszaállításáért mindenféle áldozatra készen állunk, ellenkező esetben hamarosan kötelet fonunk és a kardunkba dőlünk.

Fű

Mi vagyunk azok, akik nyírjuk a füvet ha kell, ha nem. Marci rákattant a fűnyíróra, tologatja, szeretgeti, reggelente nézi a füvet, hogy milyen nagy és lehetne már nyírni, tegnap egész nap a pincében tartózkodott, ahol a fűnyíró is, és tolta, ráncigálta, húzgálta a készséget lelkesen, mire könnyelműen beigértem egy játék fűnyírót mára, aminek már akkor is látszott, hogy óriási hiányosságai vannak, mivel nem zúg és a fűben se tesz kárt, viszont tologatható és ronda, az apját meggyőztem, hogy a boldogságunkhoz már csak az hiányzik, de az nagyon, így aztán szegény embör éjfélkor feltúrta az egész teszkót, de játékfűnyírót nem talált, így esett, hogy Marci igazival nyírta a füvet, persze szigorú szülői felügyelet mellett.



És szerelte is, mikor arra került sor:



Amúgy meg egy vagány csávó, ezt mindenki láthatja:



Én meg ügyes vagyok, mert fél év után sikerült képeket tenni a szövegbe. Különbözőeket.

Nem tahaó, nem tente

A tavasszal együtt beköszöntött a dackorszak, igaz, annak egy roppant finomított formája, örülök is nagyon, meg sokat röhögünk is, mert az ellenkezés a szavak szintjén marad hálistennek, így aztán minden második mondat nem-mel kezdődik akkor is, ha amúgy igen. Az esti fürdés után mondókaszerűen jön a nemtahaó, nemtente, ami egyértelműen azt jelenti, hogy Marci nem kér kakaót és aludni sem hajlandó, de azért persze megissza a kakaót és utána el is alszik egyszer csak, mi azért megfutjuk a szokásos köröket:

- Nem kérsz kakaót?

- Nem tahaó, nem tente!

- Rendben, akkor nem csinálok kakaót. (közben kakaót készít)

- Nem tahaó, nem tente!

- Kérsz kakaót? (kakaóval közelít)

- Kérsz!

- Itt van. (kakaót odavisz)

- Nem tahaó, nem tente!

- Nem kérsz? (kakaó letesz)

- Kérsz!!! (kakaó megisz)

Amúgy egyébként normálisak vagyunk. A párbeszédeink is azok szoktak lenni. Egyébként.

És minden így megy: nem, nem, nem, aztán persze csináljuk, ahogy eddig.

- Marci, megyünk Annáékhoz játszani!

- Jóóóónem! Anna nem!

- De hát játszani megyünk, ott lesz a többi gyerek is.

- Nem!

és hozza a ruháit, hogy öltözzünk már, toporog a kocsi mellett, hogy induljunk már, és közben motyogja: Anna nem, autó nem, motoj nem, játszani nem.

Logikus, nem?

Mi ütött?

A nagy (8 és fél éves!) miért hisztizik minden reggel, amikor meglátja a kikészített ruháit? Miért bő minden póló, vagy ha nem bő, akkor nagy a kivágása, nincs mintája, van mintája, rövid, hosszú, csúnya, túl szép? Miért nagy minden zokni? Miért kényelmetlen minden nadrág? Miért kell ezt minden reggel üvöltve, bőgve, tombolva, ruhákat szaggatva közölni? Miért nem hagyja abba egy idő után? Miért sétálok bele a csapdába rendszeresen, kikészítve újabb ruhadarabokat, amik szintén kicsik, nagyok, csúnyák stb.?

A kicsi miért kapcsolgatja örökké a számítógépet, mikor ezerszer elmondtuk, hogy nem szabad? Miért nem használ a járóka-bünti? Miért ígéri meg bőgve, hogy soha többet, amikor legközelebb megint? Oké, most legalább Elmót odaültette a gép elé, hogy ő volt, és ezen nagyon kellett röhögni, de akkor is!

Próbálkozom

Képet akarok beszúrni a szövegbe.

Valahová.

Különbözőeket.

Na, azt meg hogy?

Végre

És akkor most, hogy végre itt a tavasz (nyár?):

- egész nap nyitva a bejárati ajtó, mindenki szabadon jön és megy, sajnos a macska is, pedig néhány jól irányzott rúgással már próbáltuk megnevelni, de csak annyit értünk el vele, hogy Marci eltanulta a mozdulatot és rendszeresen hanyatt esik a nagy macskarugdosásban, de az a dög Nyaú ugyanúgy bejárkál,

- Marci egész nap kint van az udvaron, koszos, maszatos, a keze fekete, mint a föld, és egy totál boldog kisgyerek benyomását kelti,

- napok óta túrom a szekrényeket, téli gönc el, nyári cucc elő, kinőtt ruha szortíroz, kifogyott ruha eltüntet, "már majdnem jó"-ruha készenlétben,

- lassan fűnyírás, mégiscsak jobb, mint a hókotrás,

- virágba borultak a fák (igen, itt még csak most), ez valami gyönyörű,

- kilószámra esszük a retket és a zöldhagymát, dekaszámra az epret, amiről nem akarom tudni, hogy honnan van,

- végre elültettük a virágokat, és Marci legalább élvezte,

- Veronika állandó tartózkodási helye a meggyfa, esetleg a szomszéd udvar,

- két hónapra előre be van táblázva minden hétvége szabadtéri (nyársalós /bográcsozós /grillezős) programokkal,

- nincs kinti és benti cipő, nem kell dzseki, sapka, bár a kesztyű-kérdés állandóan napirenden van, minden reggel el kell magyaráznom, hogy azért nem veszünk kesztyűt, mert nincs hó, és azért nincs hó, mert tavasz van és jó idő, így aztán szánkózni sem fogunk ma,

- elég gyakran kerül "fekete hús" az asztalra, mert az apjuk grillezési tudománya még hagy némi kívánnivalót maga után,

- a tavaszi udvartakarítás keretében egy egész konténer szemetet vitettünk el pincéből, padlásról, ház mögül, és ettől sokkal jobban érezzük magunkat, pedig elég sokat dilemmáztunk egy-egy törött fülű bögre, soha nem használt játékautomata (!), ezeréves vezeték nélküli írógép, bekrepált videómagnó, kihajított WCkagyló, valamirejólesz befőttesüvegek fölött,

- a család leggyakrabban forgatott könyve a Búvár zsebkönyvek közül a Bogarak, melynek segítségével próbáljuk beazonosítani a Marci által talált legújabb jószágot, amúgy is erős a gyanúm, hogy nem történész lesz ebből a gyerekből, hanem bogarász, tekintve hogy állandóan bogarakat gyűjt, hurcolász, kerget, igaz most is kalciumot itatok vele éppen, az iménti darázscsípést enyhítendő, merthogy a természet közelsége azért tartogat némi meglepetést is.

Szóval végre, hogy itt a tavasz, süt a nap, 25 fok van, meg minden.

Pumukli

Asszem ránk férne egy kis fodrászkodás.

Spontán hétvége

Elég nyüzsgősek mostanság a hétvégéink, és akkor még finoman fogalmaztam. Ha semmit sem tervezünk, akkor is becsúszik egy kis spontán buli, váratlan pezsgőzés, kiszámíthatatlan gyereksereg, mint ahogy történt most is, amikor a pénteki Marciköszöntésből nálunk maradtak az unokatesók, így az öcsémék egy gyerekkel távoztak, mi pedig néggyel vágtunk neki a hétvégének. Nem is volt semmi gond, bandáztak, játszottak, csak egyszer hangzott el a sohatöbbénemjövökide, amikor egy labda hangosan és rossz helyre csapódott, és S morogva mondta a magáét belegázolva ezzel a nagyobbik fiú lelkébe, de aztán gyorsan elült a vihar. Másnap a fiúkat hazafuvaroztam, Veronikát pedig egy szülinapi zsúrra, ahonnan a vége előtt távoztunk, mert egy másik csajos buliba is hivatalosak voltunk, meghúzgáltuk tehát az ötéves fülét, majd pezsgőzésre invitáltuk a szülinapos anyukáját, mégiscsak ő volt annak az 5 évvel ezelőtti napnak a másik főszereplője, és persze az apukát is, aki nélkül nem jöhetett volna létre az esemény. Mire észbe kaptunk, egyre többen voltunk, és ismét nálunk ragadt két gyerek éjszakai szállásra, mit nekünk..., vasárnap pedig érkezett a ritkán látott nagyapa.

Mindeközben Marci tündéri volt, élvezte a nyüzsgést, örült mindenkinek, bámulva nézte a nagyokat és lelkesen utánozta is őket, imádattal követte a papáját, mindenről beszámolt, csak egyszer szökött el az udvarról (röpke szívinfarktus), jókat evett, jókat aludt, és végre az időjárás is megemberelte magát. Kell ennél több?

A rendszer

Tény, hogy a kisgyerekek életében kell a rendszeresség, mint ahogy a miénkben van is, de az is tény, hogy leggyorsabban a hülyeség válik rendszerré, például a jepülőjobban, azaz a dzsémszbondos filmből a robbanós léghajó-jelenet, amit minden reggel, tehát rendszeresen kell megnézni minimum kétszer.

Újabban a két gyerek egymás mellett alszik a MI hálószobánkban, a MI franciaágyunkon, Marci ugyan mindig is ott aludt (mi pedig a vendégszobában), de most Veronika is átcuccolt, meg nekem is kényelmesebb, hogy egyszerre mesélek a kettőnek, nem kell otthagynom a felháborodott kicsit arra a 10 percre, míg a nagy is megkapja az esti meseadagját, így aztán volt az ágyban közös hancúr, közös aluggyatokmá, és hajnali 6-kor közös ébredés is, ami Marcinál már megszokott, de Veronika még alhatott volna fél órát.

Rendszerré vált a reggeli hiszti is, amire már rezignáltan legyintünk, és megpróbáljuk gyorsan elaltatni a fiút, hogy minél előbb pótolja azt, ami a korai kelés miatt kimaradt. Így aztán a délutáni alvás nálunk reggel 8 és 10 között történik, tehát délelőtt rendszeresen nem megyünk sehová.

Amúgy meg rendszeresen esik az eső, fúj a szél, hideg van, de ehhez semmi közöm, és nem is akarok vele azonosulni, bár most, hogy az elmúlt pár órában nem esett, gyorsan ki is raktuk a gyereket az udvarra, aki már most úgy néz ki, mint az iszabbirkó vébé harmadik helyezettje, mert homokozik, de a homokozó is tele van vízzel, amit kimeregettem ugyan, de azért maradt még abban a homokban nedvesség bőven, pedig az apja talált neki valami jó nagy bogarat, és "Itt egy bogár kisfiam, ezzel játsszál!" felkiálltással kivette a sárból, de a bogár valamiért nem akar most játszani, így marad az iszapozás.

Meg ilyenek.

Újmagyar kismama-siralom

Látjátok feleim szümtükhel (milyen szar az idő?) mik vogymuk, isa (esőben ázó) pur es humou vogymuk.

És azonkívül, hogy csak az öngyilkosoknak kedvező az időjárás, ráadásul már kismama se vagyok, maximum kis mama, legalábbis 15 kilóval kisebb, mint januárban, ami már elég látványos, meg juhijj, meg minden, csak ne szakadna örökké az eső. Már negyedik napja vagyok dolgozó nő, aki (két)éves rendes szabadságát tölti, de hát esőben???

Marcibébi életében először töltötte távol tőlünk az éjszakát, sőt rögtön kettőt, és ahogy a telefonban hallottam, remekül érzi magát, nem hiányol minket, imádja a nagyszüleit és viszont, eszik, alszik, játszik, tök jó! Tegnap délelőtt az apjukkal kocsival mentünk A-ból B-be, amikor láttuk Marcit a nagyapjával sétálni kézenfogva, ahogy kell, aztán az első utcánál visszafordultunk és mentünk még egy kört, hogy újra láthassuk a kis törpét, ahogy a papája kezét fogva komolyan sétál, és bezzeg nem rohangál, nem tépi ki magát, és nem gyomlálja a tulipánokat, mint amikor velem van, ettől persze összeszorult a torkunk, meg az eső se esett akkor éppen.

Nem úgy, mint most, mert most esik rendületlenül és reménytelenül, és nem látni az alagút végét, mert már hetek óta esik, és ez így nem tavasz, és kérem a panaszkönyvet!

Kétéves

A kisnyuszink ma ünnepelte a második szülinapját, Isten éltesse sokáig!

Fénykép nem készült, mert a gép mára merült le teljesen és totálisan, természetesen.

Már napok óta készítettük a nagy napra, kérdezgettük, hogy hány éves (ketto és mutatja), meg minden, és ő válaszolt is: tóta, fűű, motoj, mert valamelyik nagyokos (Veronika), aki mindig is híres volt a titoktartásról, már napokkal ezelőtt megsúgta neki, hogy motort kap ajándékba. És valóban. A húsz lábbalhajtós mellé megkapta a huszonegyediket. Mert az kell.

Nagyon örült neki.

Az apjukkal két pálinkával ünnepeltük, hogy két évvel ezelőtt felvágták a hasamat és Piroska helyett egy ilyen jólsikerült legényt vettek ki belőle.

Kulturálatlan programok

Elég pocsék napjain vannak mostanság. Marci nyűgös, akaratos, náthás, köhögős, rosszul alszik, korán kel, álmos, sírós, borul a napirend, rossz az idő, esik folyamatosan, hideg van, nem lehetünk kint egész nap az udvaron, az energiák nagy része a hisztik elhárítására megy el.

A minap kulturális programként városunk nevezetességét, a várat próbáltuk bevenni, ha már a törököknek nem sikerült elsőre, meg aztán itt van a szánkban, mások órákat utaznak, hogy lássák, így nekünk is illik legalább évente egyszer megtekinteni. Persze tekintésről alig volt szó, leginkább Marcit hajkurásztuk, hogy ne menjen a fűre, (mert tilos) ne ássa ki a frissen elültetett virágokat, ne motorozzon alá a várfalról, ne zúgjon le a lépcsőkről, ne tapossa meg Gárdonyi sírját (megtaposta), és minden alkalommal, mikor eltérítettük a céltól, hangosan méltatlankodott, na jó, hisztizett. Igaz, Veronikával meg tudtuk nézni a 3D-s filmet a középkori városról, tök érdekes is volt, de addig odakint az apjuk őrizte Marcit, mely tevékenység éveket öregített rajta, láttam. Így aztán röpke 40 perc után menekülésszerűen távoztunk, ami már csak azért is fájó, mert a sétálójegy árát igencsak sajnáltuk. Hiába, no, Marci még nem alkalmas holmi várlátogatásra.

A hétvégét anyátlanul töltötte kis családom. Voltak fenntartásaim, két náthás, köhögős gyerek és az apjuk, ráadásul a fehér bodykat is kiselejteztem a napokban, ami jelentett némi fennakadást a szombat estében, de az apjuk becsületére legyen mondva, sikeresen abszolválta a feladatot. Persze azt csak utólag tudtam meg, hogy hisztielhárításnak bevetette A halál ötven órája-t és a James Bond mittomén hányadik részét, mert az előbbiben tankok, az utóbbiban felrobbanó léghajók vannak, és szerinte ez sokkal jobban megfelel a gyerek igényeinek, mint a Kisvakond.

A fiú, aki végigordította a napot

Én nem tudom, mi ütött ebbe a gyerekbe, de egész nap 5 olyan perc volt, amikor nem aludt és nem is hisztizett, egyébként ordított folyamatosan, mint a fába szorult féreg. Semmi nem volt jó, mindenből másikat követelt, másik reggeli, másik csoki (!), másik ruha, másik ebéd, másik labda, másik anya. Az udvarunkról fél óra alatt kiderült, hogy teljesen felesleges és használhatatlan, ugyanis minden út az esővizes hordóhoz vezet (amiben egy éjszakát töltött az ERDEI béka, nem tudom, hogy élte túl, valószínű, hogy a szigetnek bedobott frizbin éjszakázott, aztán másnap kiderítettük, hogy védett és 2000 Ft az eszmei értéke, így a gyerekek féltvén a zsebpénzüket elengedték, azaz hazaküldték az anyukájához), a hordóból a víz pedig literszámra landolt a Marci teljes ruházatán, fején, arcán, ami ugyan őt nem nagyon zavarta, de engem annál inkább, nem is számoltam, hányszor öltöztettem át a nap folyamán, aztán szorosan a nyomába szegődtem megakadályozandó a további pancsolást, csodálom, hogy a szomszédok nem küldték ránk a gyámügyet, annyit ordított. Ha bejöttünk a lakásba, a cirkusz folytatódott, ha elmentünk motorozni, az első nagyobb pocsolyánál lecövekelt és a pancsolás folytatódott. Estefelé bevonultam a spejzbe, és öt percig vertem a fejem a falba, de ez sem segített. Az esti fürdés megváltás volt, a szokásosnál csak kicsit hosszabb és nyüzsgősebb altatás után viszont most nyugi van és csend, és reménykedem, hogy ennél már csak jobb lehet.

Ja igen, természetesen ha fél év után a porszívót végre beköltöztetem a nappaliból a helyére, akkor a gyerek 24 órán belül benáthásodik. Ez tutibiztos! A franc vigye!

(Kieg.: most pont 2 órával később van, mint amit itt mutat.)

Tojásvadászat

A húsvéti tojásvadászat meg úgy zajlott, hogy az apjuk hétfő reggel kicsit (?) fejfájósan kilopózott az udvarra, esernyővel természetesen, és szétrakott vagy 120 csokitojást, egy tankot és egy kosárlabdát a fák tövébe, majd felöltöztettük a gyerekeket gumicsizmába, esőköpenybe, és mehettek keresgélni. Kis rávezetéssel meg is találták a találnivalókat, csak 1-2 maradt másnapra, amiket szerencsére a macska sem tisztelt meg, azóta magyarázzuk Marcinak, hogy a nyuszi nem tojik minden nap csokitojást, akkor sem, ha napjában ötvenszer veri üvöltve az ajtót, hogy nyuci, nyuci, ki, tojasz, tojasz.

Statisztika

A jubileumi fülhúzogatáson megjelentek száma: 24 fő (ebből gyerek: 7 fő, kismama: 1 fő,)

Napos órák száma: 0 (nulla, basszus!), napos percek száma: 0, szélmentes idő: 20 perc fél 3-tól majdnem 3-ig, amúgy meg vitt a szél mindent, amit ért, alig volt idegesítő, fütty, fütty.

Elfogyasztott hápé: 3 liter, ajándékba kapott hápé: 5 liter. Megérte! Elfogyasztott egyéb alkoholtartalmú ital: nem tom, alkoholmentes lötyi: sok, lényeg az, hogy fogyott minden, aminek fogynia kellett.

Másnappal töltött órák száma: 24 (per fő).

Torták száma: 2, egy szép meg egy finom.

Az ünnepelt hangulata: változó, az elfogyasztott italok függvényében.

A másnapi takarítással töltött idő: 5 óra.

Amúgy minden szép volt, jó volt, a gyerekek használatba vették a teljes járműparkot, kismotor, lábbal hajtós autók, nagyobb és kisebb biciklik állandó üzemmódban voltak, két papírsárkány szántotta felváltva a levegőt, homokoztak, hintáztak, veszekedtek, ahogy illik, és nyolckor mindnyájan ágyban voltak, amit komoly sikertörténetnek könyveltem el. Ráadásul mind (!) lezuhanyozott, és takarodó után is csak egyszer kellett rájukförmedni, igaz azt elég nagy hangerővel.

A felnőttek is tették a dolgukat, volt mezítlábas tánc (másnap találtunk kósza zoknikat a fűben), röhögés, beszólogatás, a fagyilkos szomszéd elmeállapotának többszöri megvitatása, koccintás, főzés, koccintás, hússütés, koccintás, salátakészítés, koccintás és így tovább.

Marci tündéri volt, imádta a nyüzsgést, a rengeteg ajándékba kapott csokit és egyebet, este a nadrágjából csak egy zsák homok szóródott ki a fotelra, osztogatta a puszikat rendületlenül, nagyjából szünet nélkül evett, és még másnap is kímélettel bánt velünk, a napindító 10 perces hiszti után csendes volt és visszafogott egész nap, amiért nem tudok elég hálás lenni neki.

Béka, fagyi, szülinap

Azért haladok én a magam módján, a lakás kezdi elveszíteni disznóól-jellegét, már kilátni mindegyik ablakon, hadat üzentem az összes póknak a hálójával együtt, lemostam az összefirkált falat, amitől csak kicsit lett foltos, aztán átfestettem, amitől viszont nagyon, de majd azt mondom, hogy direkt volt, a függönyök is kifehéredtek, sajnos az ülőgarnitúra még nem lépett az öntisztulás állapotába, ezt vagy kivárom, vagy cselekednem kell, hiába sírok már a gondolattól is, közben kitört a tavaszi szünet, melynek áldásos hatását most is érzem, mert kábé hat gyerek tombol az udvarunkon, de köztük van Marci is, akinek ilyenkor persze egy hangja sincs, viszont nagyon koszos, és egy oltári randa kecskebéka is került az esővízgyűjtő hordónkba, és egy órán keresztül hallgattam a jövőjét illető terveket (Szedjük ki a lábát! Szúrjuk le! Mérgezzük meg!), aztán gyorsan elejét vettem a vérengzésnek, azóta a béka köszöni szépen, jól van.

Marcival a minap városi sétát tettünk fagyizással egybekötve. A babakocsit már rég nem használjuk, most sem vittem. Hiba volt. A végére derékból megtörve, jobb kezemet a földön húzva közlekedtem, megvalósult ugyanis a klasszikus "kézenhúz", az, hogy anya és tündéri kisfia rendben sétálnak, fagyiznak és egy irányba mennek, elérhetetlen álomnak bizonyult. Marcit hol egy bokor alól, hol egy idegen kapualjból kellett kihalásznom percenként, míg a fagyit vettem a nagynevű cukrászdában, addig ő eltűnt a pult mögött és épp a sütikészletet kezdte alaposabb vizsgálat alá venni, a fagyit a saját képébe nyomta, majd megtanulta nyalni, de addigra csöpögött mint a fene végig a ruháján, kezén, cipőjén(!), amikor betévedtünk egy boltba, míg a cipőket néztem, addig egy kosárlabdával az üveget rugdosta, a könyvesboltban pedig miután szétdobált vagy 10 könyvet, a borokkal (mit keres a könyvesboltban bor?) barátkozott, aztán gyorsan kimenekültünk. Hát így. Babakocsi nélkül egy darabig sehova!

Az óraállítást úgy-ahogy kihevertük (akkor sem fogom megérteni, hogy ha már jóformán semmi hasznot nem hoz, viszont jó sok kárt okoz, mi a fenének kell évente kétszer tekergetni ), még jól is kijöhettünk volna belőle, mert így a hajnali 6-os ébredés 7 órakor állandósulhatott volna, mint ahogy ez is történt 2 napig, de sajnos nem, újra 6-kor kelünk, pedig az esti altatást sem kapkodom el.

A húsvétot szokásunkhoz híven baráti körben ünnepeljük, külön apropója a dolognak, hogy életem párja fennállásának kerek évfordulóját üli, kábé 25 ember fogja meghúzgálni a fülét, lesz eszem, iszom, ereszdelahajamat, remélem odakint, mert ha esni fog az eső (nem fog!), én nagyjából kötelet fonok egész nap, amire este fellógatom magam némi pálinkától megtámogatva.

És Pándindi barátnőmnek is boldog szülinapot kívánok!

Zöld hírek

Figyelem, alpári leszek, közönséges és vulgáris!

Szóval, szarjon sünt az a szomszéd, akinek évek óta egyetlen öröme, hogy az általam igen-igen kedvelt, szuper árnyékot és látványt nyújtó óriási fűzfát rendszeresen nyesegeti, kivágatással fenyegetőzik, és ezt a fenyegetését be is váltotta ma délelőtt, amikor is emberek jöttek és kíméletlenül estek neki a fának, kiderült, hogy a félszemű szomszéd intézkedésére, szerencsére a felét sikerült megmenteni (mármint a fának, a szomszéd szeme az eszével együtt már rég odavan), így aztán elég hülyén néz ki szegény fűz, de legalább még tök megvan, árnyékot is ad, szomszédot is tovább bosszantja.

Annak a köcsögnek meg azt kívánom, hogy ez legyen a legnagyobb öröme az életben.

Holnaptól pedig felvételemet kérem a Greenpeace-be és odaláncolom magam a fához, csak ablakot pucolni és gyereket nevelni jövök be. Na.

Beszél és beszél

Végre megtaláltam a gyűrűt, felrobbantottam az egész kócerájt, hazaküldtem Jonathan-t, jöhet a saját élet, ablakok, nagytakarítás, kinti rendezgetés, mindez Marcival súlyosbítva természetesen. Ráadásul beszél, szövegel, dumál, karattyol folyamatosan. Az elkövetkező húsz évben elfelejthetjük az orr alatti bazmegolást, durvaanyázást, lapátkaszázást, nem szidhatjuk fennhangon saját magunkat (ó, de béna vagyok, ez mekkora hülyeség volt), és mást se (te hülye vagy), mert a gyerek azonnal, késlekedés nélkül szajkózza az új szavakat. És nem felejt.

Közölni akar állandóan, kommentál mindent, mikor a vakondos könyvet cipeli fentről le a lépcsőn - nagyokat nyög, sóhajtozik: vatond le nehéz, amikor elalvás előtt átölelem: anúti keze nem, ilyenkor el kell venni a kezemet, amikor nem éhes: Marci hami nem, ha nagyon örül valaminek: jóóó!, öltözésnél: hari nem, mennény jó, hintázásnál utasít: gyótyan!, esténként összegzi a napot: Andi nem, anúti jó, aputi jó, vattond jó, inta jó, teau (teherautó) nem, mondja a nevét: Vajja Marci, és azt is, hogy hány éves: tettó, köszön mindenkinek: sza!, a labda patto, a kukorica szintén, a kőművest, aki a teraszunkat csinálta, azóta emlegeti, elmeséli mit játszottak papával, és ha valamit nem értünk meg, pedig ő nagyon szeretné, ha megértenénk, akkor dühbe gurul, de rendesen. Amúgy is gyakori mostanában a csetepaté, indul a dackorszak vagy mi, már kezdetét vették a nagy sírások, elkeseredett panaszkodások, műhisztik (olyankor nagyon kell röhögni), ha én nem engedek valamit, pölö vakondot, akkor hízelegve megy az apjához, amikor az apja nem ad neki csokit, olyankor az én arcomat simogatja, és persze meg kell zabálni, de csoki nincs akkor sem. Próbálunk terelni, hárítani, másról beszélni, figyelmet átirányítani, igyekszünk kikerülni azt a szót, hogy "nem", helyette inkább a "majd", meg a "holnap". Lényegesen jobban vesszük az akadályokat, hiába 6 évvel ezelőtt igencsak megedződtünk.

Tavasz, takarítás, Jumurdzsák, csomagtartó

Megérkezett végre, 20 fok van!

Sose hittem volna, hogy jön vele a takaríthatnék is.

Az elmúlt napok ugyanis a tavaszi nagytakarítás jegyében teltek, és már most látom, hogy soha nem is lesz vége a puccevának, mert egyrészt nagy a lakás, másrészt meg akad egy igen jelentős hátráltató tényező Marci személyében, így aztán a 13 nagy ablak megtisztítása a távoli jövő ködébe vész, 3 nap alatt 4-et sikerült átláthatóvá tennem (függöny le, mosógépbe be - autózás - redőny lemos - mesél - ablakpucc kívülről - gyereket átöltöztet - ablakpucc belülről - etet - függönyvasalás - altat - függöny fel ), ezzel a tempóval talán őszre végzek is, akkor meg kezdhetem az őszi nagytakarítást, hurrá.

Amikor meg épp nem takarítok és a ház is csendes és sötét, akkor pedig a Jumurdzsák gyűrűjét keresem már-már megszállottan, pedig nem is vagyok lokálpatrióta, és az interaktív játékokért is csak mérsékelten rajongok, de ez egyszerűen abbahagyhatatlan, és nagyon nem fogom bánni, mikor végre a végére érek, és újra a saját életemet élem, nem pedig Jonathan Hunt-ét.

Ráadásul beköltözött a nappalinkba a Kisvakond (vantond), sajnos a kertünkbe is már évekkel ezelőtt, így most már kettővel is küzdünk. A kinti kiírthatatlan, a benti meg marhára unalmas, legfőbb törekvésünk mostanában, hogy csak kétszer kelljen egy nap betenni a dvd-t (monnyuk hajnali 6-kor kimondottan áldásos) és az autós rész után kikapcsolhassuk a tévét nagyobb ordítás nélkül (nem mi ordítunk). Háát, még fel kell nőnünk a feladathoz.

Marci ma délelőtt felfedezte a kocsi csomagtartóját, az apja be is ültette, elvolt ott vagy fél órát (mármint Marci), játék közben is vissza-visszament, beült, örültünk, járóka helyett tök ideális, nem tud semmiben kárt tenni, ha fontos lépcsősúrolhatnékom van, remek gyerektárolóhely. A gyámügynek üzenem, hogy kombi-jellegű autónk van.

Hétvégi ereszdelahajam

A nemzeti ünnepet az ifjúság tömeges köreiben töltöttük., boldogult ifjúkoromban március 15-ét amúgy is az Ifjúság Ünnepének nevezték, nem pedig Nemzeti Ünnepnek, mi pedig hűek vagyunk az elveinkhez. A megemlékezést pénteken estefelé kezdtük, amikor megérkeztek Pándindi barátnőmék két gyerekkel, így a kiskorúak száma a házban rögtön megduplázódott (igaz, a nagykorúaké is), rövid udvariassági egymástkerülgetés után mindenki elvonult oda, ahová akart, gyerekek fel, felnőttek le, pár óra múlva a csapat összefutott a konyhában, gyerekek (Marci nélkül persze, ő már rég aludt) alkalomhoz illően talpig sminkben, felnőttek alkalomhoz illően jókedvűen. Mint kiderült, Veronika most épp kozmetikusnak készül, és ennek örömére rögtön be is mutatta a kreativitását, igaz, ennek lemoshatatlan nyomait két napig csodálhattuk. A gyerekek lefektetése után mindenki elszavalta kedvenc költeményét (így szoktuk), becsúszott egy-két Petőfi is, aztán hajnalfelé ki-ki aludni tért.

A másnapunk is hasonló szellemben telt, arcfestés, rajzolás, hóemberépítés (március közepén, basszus!), evés, ivás, versek, kocsonya stb. Egy óvatlan pillanatban Marci kipingálta az egyik felújított szoba falát. Örülünk?

Gyerek volt mindenhol. És a legkisebb is beilleszkedett végre a csapatba, nagyjából, egyre kevesebb volt ugyanis a rinyálás, nyávogás miatta, mikor unták, nemes egyszerűséggel kizárták a szobából, akkor azért méltatlankodott.

A vasárnapi könnyes búcsú után pár óra múlva újabb gyerekes buliba csöppentünk, az már korántsem volt ilyen békés és kiegyensúlyozott, 7 gyerek ment egymás és a mi idegeinkre, a férfiak a pincében elvonulva vitatták meg az élet nagy dolgait, a nők a konyhában szorgoskodtak, kicsit feudális felállás, a hetek pedig hol az udvaron dobálták a kutyaszart, hol bent árulkodtak egymásra, az össznépi rinyálásból az én két gyerekem kivételesen kimaradt, ennek azért kiváltképp örültem.

Március 15-én itthon stílusosan a bombatámadás nyomait takarítottuk, a mosógép folyamatosan ment, hogy az se maradjon ki az ünnepből, a falat nem sikerült leradírozni, Marci állandóan evett, ennek okán mi állandóan pelenkáztuk, Veronika a helyi gyerekbandával múlatta az időt, majd este rájött, hogy neki sürgősen angoloznia kell, de mivel a fáradtságtól leesett a székről, inkább hisztizett, majd 7 órakor aludni tért, és egy órán belül mi is ezt a programot választottuk.

MatricaMarci

Marci napokig matricát játszott, már kicsit untam azért, de mára abbahagyta szerencsére. Nem tudtam magamról levakarni, rám tapadt, nem távolodott, örökké a nyomomban volt, az ölemben ült, ha eltávolodtam 1 méterre, visított, amikor az apja hazaért, vele csinálta ugyanezt, a játékaira rá se bagózott, ha felhívtam rájuk a figyelmét, csak méla undorral nézte őket.

Roppant kellemetlen kettesben lenni a budin például.

Takarítani, sikálni, négykézláb gyökérkefével felvakarni a szutykot a teraszról (rohadt macska!) lehetetlenség, mivel közben valaki könyékig merült a felmosóvízbe, majd jókedvűen csúszkált a vizes kövön.

A telefonálást hagyjuk!

Mosogatásnál hozta a bilijét, felállt a szélére, úgy asszisztált.

Amikor ettem, az ölemben ült, és csak kicsit lett majonézes a feje.

Főzés félkézzel (mit nekem...!) csípőmön egy darab gyerek.

A fagyasztóláda átpakolása és kitakarítása felért egy akrobatamutatvánnyal.

Ablakot nem pucoltam.

Amúgy meg szép tavaszunk van. Mai napra rendelt viselet: kokárda és hótaposó.

Fiús anya

Amíg Veronika egyedül volt, 6 és fél évig azt hittem, hogy tök jó, hogy az embernek lánya van, mert a lányok ugyan hisztisek, de a fiúk meg néha teljesen idióták, elmegy az eszük, ok nélkül fel-alá rohangásznak a lakásban, tombolnak, evés közben jár kezük, lábuk, ütnek és rúgnak, eszetlenül forognak körbe-körbe, hogy elszédülve jó nagyot fektézzenek, ja és baromi hangosak. Most már nem hiszem ezt. Már tudom.

Veronika sohasem csinált medencét a fürdőszobából esténként, és nem locsolta bele a fürdővízbe a samponokat és tusfürdőket, és vödörrel sem meregette ki a csúszós vizet a kádból a földre, hogy dacára a kismillió feltörlésnek még napok múlva is háton korcsolyázzon a család.

Nem rohangált cél nélkül üvöltve a lakásban úgy, hogy a fal adja a másodikat.

Ő viszonylag nyugodtan evett az etetőszékben, ami mára porfogóvá vált, mert a tulajdonosa véletlenül sem használná rendeltetésszerűen, viszont mászókának tökéletes lenne, ha nem érkezett volna róla a srác a minap fejjel lefelé a földre.

Nem rohangált körbe-körbe a nappaliban, mint egy veszett kutya.

Ennyi idősen nem szerette a csokit, nem is kellett dugdosni előle.

Nem hajnalban kelt, és nem délelőtt intézte a délutáni alvását.

Nem verekedett, és nem ütötte időnként a saját fejét, hogy aztán bömbölve és sértődötten közölje, hogy fááj.

Nem mutogatta büszkén a pocakját, célozva arra, hogy már majdnem akkora, mint az apjának.

Anyának szólított, nem pedig Andinak.

Esténként lehetett neki mesélni maciról, nyusziról, cicáról, kutyusról, nem pedig kizárólag autókról. Basszus, mit lehet mesélni az autókról?

És még egy csomó minden más, ami most nem jut eszembe.

Tahhaó, gomba és egyéb kaják

Nálunk a családban az 1 méter felettiek titokban esznek. Nem mindent, de sok mindent. Ha ugyanis előkerül valami a hűtőből vagy a spejzből, Marci azonnal ott terem és szemrehányó hangsúllyal kérdezi, hogy baba?, vagyis hogy "és a baba nem kap belőle?". Válogatás nélkül enne mindig mindent, ami elfogyasztható. De van pár dolog, ami nem neki való, így aztán ezeket titokban esszük. Így történhet meg, hogy az apjuk minden harapásnál eltűnik a spejzben, hogy a betevő erőspaprikáját a szájába túrja, Veronika a tenyerében csempészi fel a szobájába a csokit, amivel délután már nem szívesen kínálnánk Marcit a nyugodt éjszaka reményében, a gombalevest a minap háttal, görnyedve, fazékból kanalaztuk, nem azért, mert sajnáljuk Marcitól, hanem mert szörnyű szorulást okozott neki a gomba, a részleteket fedje jótékony feledés, alkohol tartalmú italokat villámgyorsan és észrevétlenül fogyasztunk (ritkán!), a nyers tésztát konyharuha alatt nyújtom, a tejet jó magasra pakoljuk, mert a tejesdoboz látványa is izgatja Marcit, oltári mennyiségeket el tudna fogyasztani a tejből, ha hagynánk, tejszínhab, ketchup még mindig eldugva, chipsek, rágcsák eltüntetve, a macska tálja kiürítve. Hát így valahogy.

Szóval az étvágyával nincs gond.

A reggeli és esti kedvenc továbbra is a tahhaó, vagyis a kakaó, amiből már többet iszik, mint a nővére, pedig az sem kis mennyiség, lassan eltartunk egy kisebb tejüzemet, nem valami gazdaságos, komolyan fontolgatjuk, hogy a következő nagyobb beruházás keretében veszünk egy tehenet. Vagy kettőt.

Az ember legjobb barátja

Nem, nem a kutyáról szeretnék írni. Az más emberek legjobb barátja. Nekünk egyszer volt kutyánk kábé egy évig (hangsúly a volt-on!), szerettük, meg minden, de sose leszünk kutyás népek, épp elég jószág a papagáj a pincében és a macska az ajtó előtt. Sok is.

Szóval az ember legjobb barátja a porszívó.

Ha full takony a gyerek, és még éjszaka is le kell jönni szipantani, akkor azért.

Ha az elhúzódó szoptatás miatt hullik az anyuka haja, és viszonylag hosszú szőke hajszálakkal van tele a lakás, és a gyerek egyik leggyakrabban használt szava a hajsz, akkor azért.

Ha pedig a fentemlített gyerek úgy eszi a napi rendes Tictacját, hogy először módszeresen kirázza a dobozból mind egy szemig a földre, majd onnan felcsipegeti, amikor is nem mindegy mennyi kosz van a földön, akkor meg azért.

Holmi sáros csizmákról, bakancsokról már szó se essen.

Rohangálás közbeni kajálásról, morzsálásról, kajamaradékok széttaposásáról se.

Papírzsebkendők miszlikbe szedéséről meg pláne ne, ez ugyanis valami furcsa szokása a gyereknek, mi sem értjük az okát.

Ezek miatt fontos tehát, hogy a porszívó jó minőségű legyen, hatékony, könnyen tisztítható, és nem utolsó szempont, hogy lakberendezési tárgyként is megállja a helyét, tekintve, hogy állandó tartózkodási helye a nappali, csak hogy mindig kéznél legyen. A mi porszívónkra nem jellemző egyik sem, cserébe viszont jó drága volt. Viszont elfér az ülőgarnitúra mögött.

Egy ideális nap

A tegnap Marci-ügyileg tökéletesre, nagykönyvire, megismételhetetlenre sikeredett, azért, hogy aztán pár hét nemalvás, hiszti, akaratosság esetén könnyes szemmel nosztalgiázhassunk az apjával, hogy aszongya "emlékszel ARRA a napra, mikor minden összejött?".

Az éjszakai alvása a top 10-es lista első helyén áll: este majdnem 8-tól reggel majdnem 7-ig megszakítás nélkül aludt, mint egy kisangyal. Nevetősen, kiegyensúlyozott pofival ébredt, remek volt a délelőtt, két játék között tudtam háztartást vezetni, voltunk levegőzni, a délutáni alvás valóban délutáni volt és nem délelőtti, mint most, és két és fél óráig tartott, el se hittem, majd délután 3 órát játszott az udvaron, sötétedéskor alig akart bejönni, az esti vacsora-fürdés-altatás mix is gond nélkül zajlott, élveztem.

Persze tisztában vagyok vele, hogy ez volt a mézesmadzag, hogy hónapokig ilyesmiről még csak nem is álmodhatok, ma éjjel pl. 3-szor kiabált dugult orr miatt, a reggel és a délelőtt igencsak akaratosra sikeredett, és fél 11 óta alszik, de azért nagyon remélem, hogy a tegnapi napot vehetem egyfajta ígéretnek.

Játékok 3.

A legkirályabb dolog a különleges eszközöket nem igénylő csiklandozós, kergetőzős, dögönyözős, hintáztatós, dobálós, becsavarós, kitekerős, birkózós játék. Tény, hogy ebben az apja a profibb, ötleteinek tárháza szinte kifogyhatatlan, és az is tény, hogy ezek a mókák nem kis edzettséget és erőnlétet kívánnak meg az animátortól, amiből sajnos néha híján vagyunk. Így aztán míg a kis terminátor újabb és újabb hancúrt követel, addig a tunya felnőtt levegőért kapkod és a túlélésért küzd. Próbáljon csak meg valaki átlagos erőnléttel 10 percig dobálni egy 12 kilós gyereket! Na, ugye! Vagy plédbe tekerve hintáztatni úgy, hogy se a pléd ne csússzon ki a kezéből, se a gyerek a plédből, és közben ritmusra kántálni, hogy Hinta-palinta, régi dunna (Duna?), kis katona, ugorj a Tiszába (Dunába?)! Zsupsz! Ennél lényegesen egyszerűbb és kevésbé fárasztó a Megy a pók, megy a pók, megesz, megesz, megesz!, amikoris az ötlábú pók tényleg megy, közelít, és csiklandozásnak álcázva jól meg is esz.

Aztán az is lehet, hogy Marci űrhajós lesz, nem pedig történész, mert a történészek nem arról híresek, hogy kedvelik a fejjel lefelé való lóbálást, vagy ha kedvelik is, nem nagyon beszélnek róla. Marci viszont hangosan nevet és ráadást követel, ha a bokájánál fogva himbálom (gyámügynek üzenem, hogy nem szoktam amúgy).

Meg szoktunk gyúrni ún. vargatésztát, amikor is a delikvens hanyatt vágja magát és tésztaként viselkedik, tűri a dagasztást, gyúrást, nyújtást, összecsomagolást, majd a végén az elfogyasztását is, igaz, olyankor már nagyon röhög.

Még az ősszel egyszer elmentünk Marcival ilyesmi foglalkozásra, Ringató vagy mi volt a neve. Egy szakképzett valaki tartotta 1-3 éves korú gyerekeknek. Menni kellett körbe-körbe, mondókázni, leguggolni, ugrani, hajlongani, ilyenek. Hö-hö! Marci a terembe belépve meglátta a 15 labdát, innentől kezdve nagy ívben tojt a mondókákra, mindenféle irányított játékra, és ezzel még példát is mutatott a többinek. Kábé 10 percig próbáltam bevonni a foglalkozásba, aztán hagytam, hagy játsszon, végül is azért jöttünk. Azóta sem megyek semmi ilyesminek még a közelébe sem. Később olvastam valahol, hogy micsoda nagyszerű dolog ez a Ringató vagy mi, mert a lakótelepen élő gyerekek már nem tudják milyen az avarban ugrálni, a domboldalról legurulni, a fűben fetrengeni, és ezt a mozgásformát van hivatott pótolni a foglalkozás. Miközben olvastam a cikket az udvaron, Marci épp az avarban ugrált, a domboldalról gurult és a fűben fetrengett.

Pályaválasztás

Ebből a gyerekből történész lesz, akárki meglássa!

Az történt, hogy a minap több fontos dolgot is el kellett intéznem, ezért telefonálnom kellett, adatlapokat kitölteni, interneten intézkedni, ilyenek. Igen ám, de mindezeket megtenni egy nyüzsgő kétéves mellett meglehetősen bajos, mondhatni, lehetetlen. Telefonálni például a fürdőszobában zárt ajtó mögött szoktam, de akkor is fenn áll az esélye annak, hogy a vonal túlsó végén éktelen üvöltést és ajtórugdosást hallanak, ez pedig most nem jól vette volna ki magát. Így aztán tetszik vagy nem, Marci bekerült a járókába, én pedig csináltam, amit kellett. Haladtam is az ügyeimmel szépen, a nyugira és a gyanús csendre csak később lettem figyelmes. Túl későn, a srác ugyanis nagy magányában a járóka meletti könyvespolcon megtalálván a Magyarország története című kétkötetes munkát, remekül elszórakoztatta magát, vagyis alaposan és módszeresen miszlikbe szaggatta mindkét kötet borítóját. Valószínűleg rájött, hogy az átkosban íródott történelmi összefoglaló hitelessége hagy maga után némi kívánnivalót, és egyéb eszköz híján kritikáját így adta tudtomra.

Húúú, ez a gyerek!

Marci meglehetősen élménydús napot szervezett nekem mára, mondjuk szólhatott volna előre, hogy rákészüljek, bár lehet, hogy ezt közölte hajnali 5-kor, csak nem volt rá fülem, azzal voltam elfoglalva, hogy még azelőtt visszaaltassam, mielőtt riadóztatná az egész házat. Sikerült, 6-ig csend és béke, aztán belecsaptunk a lecsóba. A reggeli hangulatról Veronika gondoskodott, indulás előtt 20 perccel próbálta kb. 100 varkocsba fonni a haját (készülnek a farsangi műsorra), persze eleve reménytelen volt a próbálkozás, ezt látván gátlástalanul bőgni kezdett, zengett az egész utca, főleg akkor, mikor Marci is csatlakozott (nála a hiszti oka ismeretlen). A család felének távozása után ezen a színvonalon folytattuk a napot, voltak további hisztielőadások, földön fetrengések, játékrugdosás, virágtépkedés. Próbáltam magam kivonni a színházi előadásból, de ez kevéssé sikerült, néha félrevonultam megőrülni, máskor nevelő célzatú fenyegetéseket eszközöltem (Nem lesz tictac!), de úgy tűnt, ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Így más eszközöm nem lévén, 10 körül elaltattam Dühöngő Bikát, aki amúgy kos, mint az apja.

Általában kisimulva és jókedvűen szokott ébredni. Általában.

Na gyerünk innen toronyiránt, mars ki az udvarra, a szürkeségbe, a ködbe, a nyakig érő sárba. Elhatároztam, nekem már a szemem sem rebben holmi sáros ruháktól. Nem is rebbent, pedig volt mire, amennyire csak egy gyerek sáros lehet tetőtől talpig, pontosan annyira volt sáros Marci, két lapát is volt a kezében, havat és sarat (s mi jó falat) pakolt jobbról balra, közben térdelt, ült, feküdt, mikor mi jött. Esküszöm, alig egy percre hagytam magára, ordítás, csizmák az udvar közepén elhajítva, gyerek bokáig a jeges vízben, ismerős történet. Azonnal befele, sáros cucc leráncigál, gyereket forró vízbe dug. Hurrá, nálunk már déli fürdés is van! Mondjuk Marci élvezte, kért almát, vittem neki, mikor eszébe jutott, kihalászta a fürdővízből, harapott, visszatette.

Délután, míg a Veronika 100 varkocsát fontam (fütty, fütty), a látszólag felügyelet nélkül maradt és ettől vérszemet kapott Marci szétszórt egy egész csomag puffasztott kukoricagolyót és a miheztartás végett alaposan szét is taposta mindet. Aztán gyorsan televágta a pelust, de valami olyan cudar anyaggal, ami szerte széjjel marta a fenekét, így aztán az esti fürdés roppant gyorsra sikeredett (Popo fáá, juj! Popo fáá, juj!).

Az altatás lassan rutinszerű és hatásos, egy mese róla, végigmondva az egész napját (...és anya nagyon haragudott, mikor Marci megtépdeste a virágot...), ha valami kimarad, figyelmeztet, öt mese pedig az autókról.

Aztán reméljük a legjobbakat.

Miért jó, ha az embernek gyereke van?

Mert ehet tejpépet. Mármint az ember. A gyerek is persze, ha szereti.

Mert homokozhat, gyurmázhat, pancsolhat a strandon, vidámparkozhat, egyszóval kedvére űzheti kisded szórakozásait anélkül, hogy veszítene a tekintélyéből.

Mert nem fenyegeti az elpuhulás, tévé előtt punnyadás, vég nélküli netezés réme.

Mert nosztalgiával gondolhat vissza a legutóbb olvasott regényre, noha az íróját már elfelejtette. A cselekményét is.

Mert betéve ismeri az összes alvással, szoptatással kapcsolatos szakirodalmat.

Mert mindig van magyarázat a rumlira, a koszos ablakokra, a takarítás elhalasztására.

Mert a gyerek fiatalít.

Mert minden hétvégén megsütheti a Limara-féle habcsókos kalácsot, mondván, hogy a gyerekeknek csinálja. Igaz, csak ők nem esznek belőle, de nem adja fel, hátha majd most.

Mert a vágyak netovábbja az új, fekete Passat helyett az ALVÁS. Na jó, jöhet a Passat is.

Mert az ember előrelátó lesz, muszáj előbb meglátni a kutyaszart, mint a gyerek.

Mert beírathatja a gyerekkönyvtárba a gyereket, és kiveheti ifjúsága kedvenc lányregényeit anélkül, hogy teljesen hülyének néznék, sőt éjjel félszemmel el is olvashatja, ha még van rá félszeme.

Mert kiélheti vásárlási szenvedélyét az akciós pelusok között.

Mert olyan képességekre tesz szert, amik a mai világban nélülözhetetlenek, mint konfliktuskezelés, problémamegoldó készség, szervezés, csapatépítés, tolerancia.

Mert az ego, teljesen háttérbe szorul. Az én helyett a mi válik fontossá.

Mert a gyerek mindig kap gumicukrot a nagyszüleitől...

Mert gyerekek nélkül igen nehéz lenne.

Búcsú

Azt hiszem, eljött az idő, mikor végleg búcsút intek a szoptatásnak, hisz már egy hete nem szopizik Marci, január elején számolatlan szopimennyiséggel indultunk, 6 hét alatt jutottunk el a teljes elválasztásig. Azóta Marcinak határozottan jobb az étvágya, nekem határozottan csökkent az étvágyam, így a súlyom is (juhijj!!!), Marci kiegyensúlyozottabb és sokkal bújósabb(!), normálisabbak az éjszakák (a hajnalok persze nem, basszus!), és ma végre bulizni megyünk az apjukkal, ahol lesz némi házipálinka is...

És akkor a nekrológ: a terhesség alatt tudtam, hogy szoptatni fogok, de azért ott motoszkált a szorongás is, amit az előző kudarc okozott. Marcit a születése után 3 órával kaptam meg, és próbáltam szoptatni, amennyire a műtött hasam engedte, de legalább próbálkoztunk, ugyanígy másnap egész nap, amikor már velem volt a baba, de csak a következő napon derült ki, hogy Marci nem tud szopni (ugyanúgy, mint Veronika), a csecsemősök próbáltak segíteni, állandóan a nyakukra jártam, Marci súlya esett, kaptam hideget, meleget, voltam szaranya, aki éhezteti a gyerekét, ki fog száradni, adjak neki tápszert, voltam Nagy Magyar Anya, aki lám-lám mindent megpróbál és nem adja fel, én pedig egy jó nagy lúzernek éreztem magam, aki ISMÉT nem tud szoptatni. Aztán mégis hazaengedtek bennünket a műtét utáni negyedik napon, mit engedtek!, úgy kitették a szűrömet, mint a parancsolat, kellett a hely másnak. Itthon vártam az áttörést, hogy majd minden megoldódik, nem oldódott, Marci nem tudott szopni, sírt, én fejtem és kiskanállal adtam a tejet, hogy ne legyen cumizavaros. És hétfőn jött a megmentőnk, a védőnő, aki rögtön észrevette, hogy a gyerek nyelve kicsit le van nőve, pár órán belül a szájsebészeten voltunk, Marci nyelvét felvágták (én majdnem elájultam, Marci fel sem ébredt, fakír ez a gyerek, vagy mi), na de ettől sem oldódott meg minden egy csapásra, bizony hetek teltek el, míg Marci megtanult szopizni. Ezekben az időkben a legjobb barátom a mellszívó volt, mert úgy döntöttem, márpedig én mindenképp termelek tejet a kisbabámnak punktum. Vödörszámra ittam a Laktoherb-et és az alkoholmentes sört, hát, mit ne mondjak, nem voltak mennyiségi problémáim. Közben Marci is elkezdett gyarapodni, bár nagyon lassan. Szegénykémnek olyan piliszka lábai voltak. Én meg szoptattam mindig és mindenhol. Aztán jött 1-2 hónap sírvaszoptatás, nagyon-nagyon fájt a mellem. Erre ismét a védőnő talált megoldást, valami homeós cuccot szedtem, ami egy csapásra elfújta a kínlódást. Ja, meg a Garmastan krém. Szóval 3-4 hónap szenvedés után jött a diadalmenet, Marci 6 hónapos koráig csak anyatejet kapott, és 22 hónapos koráig szopott.

Igény szerinti szoptatás, együtt alvás, simán lehetnék a Kismama reklámembere. Az elválasztás és a házipálinka összefüggését (ami nincs is!) természetesen nem említeném.

Játékok 2.

És most jöjjenek a kedvenc játékok (nem az én kedvenceim természetesen, én némelyiket úgy kivágnám a francba, de hát..., nekem az egyedül eljátszós, csendes rakosgatós lenne a kedvencem persze):

• első és mindent vivő, mindenek felett álló eszköz, ami nélkül nem láttam gyereket felnőni mostanában, a lábbal hajtós, cipőgyilkos kismotor /autó / kamion / buldózer /akármi, amivel lehet rodeózni télen a lakásban, nyáron az udvaron, jó hangos, tévét nézni, csendesfoglalkozni lehetetlenség mellette, és az ember a haját tépi, amikor kiderül, hogy rá lehet ülni fordítva is, és úgy is megy, vagy feltelepedni háttal a kormányra, láb az ülőkén, és úgy toszogatni magunkat valamerre, amikor is a külső szemlélő tippelhet, hogy a gyerek zúg le előbb a készségről vagy együtt borul az egész. Nekünk négy ilyenünk van, kettő idebent, kettő az udvaron, hogy a nagy ló is tudjon gurulni, de Veronika az egy szem libafoszöld kismotorjával is tökéletesen elégedett volt, éveken keresztül azzal mentünk mindenhová, mert így biztosított volt a gyorsabb haladás, ami egyszer odáig fajult, hogy tüdőm kiköpve rohantam a motoros csaj után, és az útkereszteződés kellős közepén kaptam el, de még csak a fejét se tudtam leordítani, mert elment a hangom a futástól és az ijedtségtől,
• tipikus francbakívánós játék a gyurma, amire egyébként voltam én nagyon büszke is, lévén, hogy házilag készült konyhai alapanyagokból, remek, puha, könnyen formázható, jó kézbe venni, nem szárad ki, nem hagy nyomot, viszont az elmúlt hónapok során marhára meguntam, mert a gyerek minden nap gyurmázni akar, de véletlenül sem egyedül, az én repertoárom pedig a labdával, az autóval és a guggoló macskával kimerül, gyerekkoromban sem szerettem gyurmázni, most meg pláne,
• állandó használati tárgyak nálunk a kisautók és a kislabdák, a legjobb a vödörből kiborítós játék, mert utána a borogató mehet a dolgára, az óvatlan családtag pedig dobja rendesen a hátast és szakszerűen káromkodik, majd óvatlan pillanatban végigcsússza a lakást, összeszedi a mintegy 50 kisakármit egy jó nagy vödörbe, hogy aztán a játékos kedvű gyerek 2 percen belül újra borítsa, oké, néha szokott autózni is, a gyerek is,
• a narancssárga kicsi fejlámpa igazi közszeretetnek örvend, mert csendes, viszont világít, ráadásul orvul szerzett, és már nem is adjuk vissza (bocsesz!), szeret nálunk lenni,
• a mágneses rajztábla hálás dolog, nem fogy a papír (környezetkímél!), és az utókornak sem marad fenn az alkotás szerencsére, már csukott szemmel rajzolok autót, autót és autót, monnyuk az apjuk a hétvégén ki akarta repíteni az ablakon, de nem hagytam, sokat veszítettünk volna,
• könyvek minden mennyiségben, vannak kiemelt kedvencek, a tűzoltós, a farmos, az autós, az állatos, de ezeken kívül is gyakran lapozgatjuk ezeket a kemény, színes leporellókat,
• nagyobb autókból is van jó néhány, tök jól néznek ki, kimondottan szeretem őket tologatni, néha Marci is csatlakozik,
• csúszda, nagy labda, babakocsi (!) vagy bevásárlókocsi (mindegy, csak tolni-húzni lehessen), habverő, fakanál, tölcsér, díszpárna, konyharuha, ilyenek.

Gyó

Nálunk most minden gyó. Ami nem gyó, az nem. Az a fránya igen sehogyan sem akar megszületni, helyette lett a "jó" azaz Marcinyelven gyó. Marci, kimegyünk az udvarra? Gyó! Marci, éhes vagy? Gyó! Kérsz joghurtot? Gyó! Menj oda Veronikához, majd ő segít, jó? Gyó! Van kaki? Nem!

Tegnap délután óta a nevemen szólít (Anni), úgy látszik sose leszek már csak úgy lazán anya.

Ha valaki nélküle csinál valamit, kiabálva rohan oda: ínis! ínis! És tésztát gyúr, ceruzát farag, iskolatáskát pakol, fát vág ő is.

Veronikát Veve-nek szólítja.

A hétvégén 3 gyerekem volt, nálunk "nyaralt" Veronika barátnője. Isteni volt. Marcit teljesen elbűvölte a kislány, árnyékként ment utána, még hisztizni is elfelejtett. Szombat délelőtt a szomszédgyerekek is átjöttek, így 5 darab kiskorú szedte szét a lakást, mondhatom könnyebb volt a sok gyerekkel, mint néha Marcival egyedül, imádta a nyüzsgést, ott lábatlankodott a nagyok körül, egy hangját sem lehetett hallani. Én is kedvemre sütögethettem, csak a végén kellett felemelni a hangomat a csatatér gyors megszüntetése céljából.

Gyó volt.

Korkülönbség

Időről-időre fellángol a vita különböző fórumokon, hogy mennyi az ideális korkülönbség két testvér között. Rengetegen érvelnek a másfél-2 év melett, mert ad.1. a gyerekek összenőnek, és szépen eljátszanak együtt, nincs velük baj, ad.2. így egyben letudható az egész projekt. Cáfolom, ad.1. ha 5 év a korkülönbség, ideális esetben a gyerekek akkor is összenőnek, mint mi az öcsémmel, mindig is remek volt a viszonyunk, ma is az, rengeteget játszottunk, beszélgettünk együtt, sőt verekedtünk is, míg meg nem változtak az erőviszonyok az ő javára, utána már nem, ismertük egymás baráti körét és osztálytársait, sok mindenről ma is megegyezik a véleményünk, együtt voltunk például Rapülők- és Első emelet koncerten, rajongunk Tímár Péter filmjeiért, és kapásból idézünk a Csapd le, csacsi-ból vagy az Igazából szerelem-ből. Nem számít, hány év van köztünk. Ad.2. a LETUDÁS-tól eleve borsózik a hátam, a gyerekeket nem letudjuk, hanem várjuk, örülünk neki, blablabla. Mi az, hogy letudom egybe?!

A gyerekeim között 6 és fél év van. Igen, sok, nem egészen így terveztem, 4 és fél-5 évet gondoltam, de Marci váratott magára. Veronika 4 éves volt, amikor azt éreztem, szeretnék még egy babát, vágytam rá, tervezgettem, megkívántam, készültem rá, felnőttem a feladathoz.

És jó ez a 6 és fél év. Veronika már viszonylag önálló, így elég figyelem jut Marcinak. Nem hiszem, hogy a nagy vetélytársnak érzi a kicsit. Persze előfordul, hogy idegesíti (néha engem is bír idegesíteni), elküldi, rámordul, ilyenek, de alapvetően jól elvannak, simán el tudom képzelni, hogy felnőtt fejjel együtt mennek koncertre, és kapásból idéznek a kedvenc filmjeikből.

Papagáj a pincében

Mikor a főnök alszik, akkor csend van és nyugi, és a beosztott elintézi ügyes-bajos dolgait, úgymint naplóírás, társadalmi élet (telefon, fórum, levelek), hajszárítás egyedül (hajfixálóból így pont annyi kerül a fejemre, amennyit én szeretnék, nem pedig két Marcimaréknyi), pakolászás jobbról balra (nem pedig balról jobbra), kisautók, kislabdák összeszedegetése (minek?), szemét kivivése, viráglocsolás, kávézás, rágózás, csokievés, szóval minden olyan dolog, amit egy ébren lévő lassan kétéves mellett nem vagy csak bajosan lehet elintézni. Nem végezhető viszont semmi olyan, ami bármi kis zajjal is jár, így persze lábujjhegyen lépkedés, laposkúszásban közlekedés, WC-ben telefonálás, zárt ajtók mögötti hajszárítózás van. A főzés és takarítás is halasztva. Ezért történhetett meg, hogy a gyönyörű kék, Zorró névre hallgató papagájunk a pincében landolt, és csodák csodájára remekül vette az akadályokat, azóta is vígan elvan és dalolászik a spártai körülmények között. Jellemzően akkor nyomatja az énekét, amikor Marci alszik, de onnan nem olyan hangos, mintha a lakásban tenné ugyanezt. Amúgy állatbarát vagyok, mert ki is ránthattam volna ebédre, mint ahogy régebben ezt megfogadtam, mikor rendszeresen ébresztette Marcit. Azért így csak jobb, lehet, hogy rágós lett volna.

Takarítás

Ma takarításra adtam a fejem, szoktam amúgy minden héten, de most olyan igazi pakolós, rendrakós, letörölgetős, ágy alá bemászós takarítást tartottam, igaz, csak a Veronika szobájában, de az is elég volt. Hogy mi disznóól volt ott, mennyi lomot, kacatot, biszembaszomot tüntettem el, azt fedje jótékony homály! A segítségemről viszont ejtenék pár szót. Míg én a társasjátékos szekrényt rendezgettem, addig ő szétbombázta a féltve őrzött vizes gyöngy-készletet (vagy mijafenét), mikor azt eredeti állapotába visszaügyeskedtem, kiborította a ceruzás dobozt és firkálni kezdett - volna, de ugrottam, mint a nikkelbolha, íróasztal-pakolás közben a kb. 70 darab picurka állatot söpörte a földre, majd míg én a könyveket raktam sorba, ő a kacatos doboz tartalmával terítette be a szobát, ki is hajítottam az egész dobozt kacattal együtt, (remélem Veronika nem fogja elolvasni ezt a bejegyzést). Mikor törölgettem, porszívóztam, ő megrágta a Barbie-cipőket, majd talált egy technikaórán készített sünit, aminek szotyola volt a tüskéje, az összes magot nagy élvezettel leszedegette és szétdobálta. Porszívózás újrakezd, Marci szobából kizár, ordít, fül befog, siker.

Hát, így valahogy.

Dilemma

Ma, amikor a századik autót készítettem hóból (kínomban előkotortam a homokozójátékokat, azokkal szórakoztunk az udvaron, és mondhatom, remek ötlet volt, Marci imádta, mondjuk egy idő után saját csapdámba estem, és szünet nélkül gyárthattam a hóvárat és a hóautót, ott áll az udvaron, a járdán, a lépcsőn vagy 150 autó és vagy 30 vár, enyhén elegem is lett a végére, de még mindig ez a legjobb szórakozás így télen a szánkózás után, amivel csak az a baj, hogy olyankor Marci csak ül a szánkón és nem mozog, meg persze én is kiköpöm a tüdőmet, mire felhúzom a dombon, mert annyira jó a kondim), szóval az jutott ma eszembe, amikor a századik autót készítettem, hogy vajon szívesebben tanítanám-e most inkább Madáchot hó-homokozás helyett? Hm? Hamarosan döntenem kell. Ha ugyan...

Rezzenéstelenül

Már szemem sem rebben, mikor

• Marci a hajára kenni a teljes pohár tejszínhabot,
• kirámolja a konyhaszekrényt,
• naponta százszor, mit százszor, sokkal többször ismétlem: (Apa?) Apa dolgozik, este jön haza. (Autó!) Igen, autóval ment dolgozni. (Tátogás.) Igen, ott dolgozik, ahol halacskák vannak. (Anna!) Anna (unokatesó) beteg, elvitték a doktorbácsihoz. (Mutatja a fenekét.) Igen, szurit kapott.
• reggel, félkómásan pizsamában gyurmázni kényszerülök,
• társaságom akad a WC-n,
• a csizmámban kislabdát, a kanapé alatt tiktakot, a zoknik között gumicukrot, az ágyneműtartóban ropit, a nyomtatóban kisautót találok,
• meglátom az összefirkált falat, mindig ugyanott firkál, annak meg már úgy is mindegy,
• a takarítás pontosan kétszer annyi ideig tart, mert akad egy 80 centis segítségem,
• ragadós teatócsába lépek,
• egyes tévécsatornákat feloldhatatlanul titkosítva találok,
• nem kapok puszit, mikor kérek,
• kislabdára lépve dobok egy hátast (monnyuk akkor csúnyán beszélek),
• sunyiban, elbújva kávézom és csokizom (amikor épp nem fogyózom),
• valaki mindig leborítja a kártyaváramat.

Viszont elviselhetetlenül morcos öngyilkosjelölt tudok lenni, mikor hajnali fél 6-kor ébresztenek.

Amikor eluralkodik a káosz

Volt a mai napnak egy olyan pillanata, amikor azt éreztem, ezt már nem lehet tovább fokozni, kimenekültem az udvarra, odabent pedig két gyerek ordított teli torokból, azért nem több, mert ennyi van, de ha három, ne adj isten négy lenne, tuti, mind ordított volna. A nagyokos azért bőgött, mert olyan csomót kötött a sapkájára, hogy nem tudta levenni, sapkában bent lenni pedig cikis helyzet, ezt elég hangosan közölte a világgal. A kismajom pedig csak úgy ordított, mert méé ne. Én meg kint csak úgy magamban, némán, és próbáltam nem megőrülni. Az apjuk dolgozik, próbálom tartani a frontot és mindenki megelégedésére működni, de nem nagyon sikerül, a naggyal volt ma egy-két csörténk, amikor is megpróbáltam nem teljes hangerőn visszaüvölteni, a kicsinél pedig néha elmennek otthonról, tegnap is olyan földhöz verős, ordítós hisztit produkált, amilyet még nem láttam tőle, mondjuk részben megértettem, nem akart hazajönni a nagyszüleitől. Kőkemény fizikai erőszakot kellett bevetni az öltöztetéshez, miközben repedtek a dobhártyák. Aztán itthon ismételt, igaz jóval lightosabb formában, az okokra már nem emlékszem. Ma is volt egy-két próbálkozás, tul.képp kiváltó ok nélkül, hacsak az nem indikálta a hisztit, hogy nem teljesült villámgyorsan az akarata. Ilyenkor odébbállok, nem foglalkozom vele különösebben, és azzal vigasztalom magam, hogy dackorszak, meg próbálgatja a határait, meg fejlődik az idegrendszere (az enyém meg vissza), meg ilyenek. Szóval jól elkiabáltam én a minap ezt a "jó gyerek"-et és a "nincs hiszti"-t. Jó gyerek, jó gyerek, de hiszti az már van.

Hóhelyzet, kaja, szavak

Holle anyó vagy a hókirálynő vagy nemtomki már megint itt bútorozik. Szakad a hó, pedig jó lenne kimenni az udvarra, de most nem lehet, mert rövid úton hóember-kompozícióvá válnánk Marcival, és lehetne havat takarítani, hogy a család másik része be tudjon állni kocsival, ha ugyan haza tudnak jönni, amit őszintén remélek. De persze nem adjuk fel, várunk egy kicsit, hátha csillapodik, aztán kimegyünk akkor is, ha mégsem. Lehet, hogy megint jön a helyi hókotró, egy kis piros traktor lapáttal az elején (vagy hogy híjják azt az izét, ami túrja el a havat), és akkor azt megint lehet percekig csodálni, mint a hétvégén, mert olyan érdekes, és aztán itthon minden járművel eljátszani a hókotrást. (Tegnap a kukás autót csodáltuk tisztes távolból, mert oké, oké, hogy érdekes, de hangos is nagyon, meg egy kicsit félelmetes, hogy olyan nagy.)

Ezen kívül fontosnak tartom megörökíteni Marci mai (eddigi!) elfogyasztott menüjét: a szokásos vödörnyi kakaóval nyitott, 2 szelet tejfölös kenyeret reggelizett, később megette a fogyókúrás ebédemnek szánt zöldséges tojástekercset, majd rágott egy kis nyers répát, ropival folytatta és a valahol talált gumicukorral, majd látta a kezemben a főzéshez elővett tejfölt, és abból is betúrt vagy fél dobozzal, ebédre zöldbablevest evett, és még csak fél 3, úgyhogy ha esetleg az étvágytalansága miatt keseregnék valamikor a jövőben, akkor csak ezt kell elolvasnom és megnyugszom.

(Kiegészítés: elalvásig még az alábbiakkal bővült a menüsor: tejszínhab, még egyszer zöldbableves, gyümölcsjoghurt, pattogatott kukorica, sajt, répa, mandarin.)

És végre fejlődik a gyerek szókincsügyileg is, konkrétan be nem áll a szája egész nap, utánozza az állatokat (vau, nyau, bú, gágá, háp, brekegésféle), emlegeti a kedvenceit (apa, mama, papa), végre anyának szólít, megnevezi a játékait (autó, abda), közli, ha esik a hó (óóó), meg ilyenek. Imádom, amikor Veronika szavakat tanít neki: Marci, mondd azt, hogy madár! Marci nem mondja. Marci, mondd, hogy ma! Marci mondja, hogy ma. Marci, mondd, hogy dár! Marci mondja, hogy dár. Marci, mondd, ma-dár! Marci mondja, hogy budijá (?), röhögés, aztán elölről az egész.

Olyan vicces gyerekeim vannak.

A lakás

Amortizálódik a lakás elég rendesen, módszeresen és folyamatosan, és ebből a folyamatból a két gyerek igen tevékenyen kiveszi a részét. Nem mondhatnám, hogy Veronika már nagylány és túl van a rombolós korszakán, hisz ő is otthagyja a keze nyomát (képletesen és szó szerint is) a lakás különböző pontjain. Az hagyján, hogy a falakon ilyen-olyan kéznyomok és Marci-firkák virítanak, de a kisasszony fontosnak érzi havonta (!) bejelölni tollal az étkező falán, hogy éppen mennyit nőtt, pedig van a szobájában mesefigurás centiméter az ajtón, de az nem kóser, meg nem is látja senki.

A függöny rángatása, gyűrögetése, menyasszonyi fátyolként való újraértelmezése is az ő ötlete, Marci pedig bőszen utánozza. Már megvannak az új függönyök, majd felteszem, ha a gyerekek egyetemre mennek.

Az ülőgarnitúra kész katasztrófa, fogalmam sincs milyen vegyszer (sósav?) hozza majd ki belőle azt a töménytelen mennyiségű teát, kakaót, nyálat, taknyot (bocs!), amit az elmúlt 2 évben sikerült beleaplikálni, mondjuk ebben Marci az értelmi szerző és a módszeres végrehajtó is, én ugyan havonta nekiesek valami eszközzel, mármint az ülőgarnitúrának, de ez látszatban nem nagyon mutatkozik meg, de az apjuk ígért némi segítséget tavaszra, akkor majd talán.

Kéz-, nyál- és teanyomok a tévén, tükrön, teraszajtón, mondjuk ezek könnyen eltüntethetők.

Összekarcolt monitor, ez fáj.

A régi rend- és tisztaságmániás énem már nyomokban sem fedezhető fel.

A cserepes növények száma drasztikusan megfogyatkozott.

A világos szőnyegek állandóan mosásban vannak.

És mi próbálunk alkalmazkodni:

• az üveg dohányzóasztal a nappaliból a lakás egy eldugott zugába került, amikor Marci mászni kezdett,
• a szemeteskukát betettük a spejzbe, amikor Marci járni kezdett,
• a földön álló dísztárgyak (gyertyatartó, virágtartó) az ablakpárkányra vándoroltak,
• a földön maradó cserepes virágok elegáns szemeteszacskó öltözetet kaptak a tizedik földben-homokozás után,
• az étkezőasztalon viaszosvászon terítő van, mert mi nem vagyunk sznobok,
• a könyvespolc tetején egy világoskék műanyagsámli figyel, nem véletlenül,
• a tejszínhabot és a ketchupot kivettem a hűtőből és jól eldugtam,
• a hifit elbarikádoztam, a távirányítókat álcáztam.

Hát, valahogy így.

Majd 20 év múlva normális életteret teremtünk magunknak, ahol nem botlunk lépten-nyomon autóba/ labdába/ gyöngyökbe/ rajzokba/ taknyos zsebkendőkbe/ félig ivott teákba/ megrágott gumicukrokba/ ledobált ruhákba stb.

Akkor meg majd azért sírunk.

A jó gyerek

Rájöttem, hogy nekem egy JÓ gyerekem van. Kettő.

Veronika okos, ügyes, szép, és már alig hisztizik nagyon, és a szájalását sem hallom, ha befogom a fülem.

Marci pedig végigaludta az éjszakát, amit nem tett meg 5 hónapos kora óta egyszer sem, elfogadta, hogy nincs szopi, és ettől valahogy sokkal kiegyensúlyozottabb lett, autózik ezerrel és brrr-zik hozzá, dumál egész nap, kis rábeszélés után szót fogad, ma nem firkált falat, nem köpködött kaját, viszont egész este hangosan és hosszan kacagott a nővére ökörködésén, ügyesen eszik kanállal, villával és kézzel, mikor mi az egyszerűbb, naponta többször végigjárja a lakás kultikus helyeit, ahol megtekinti az apja, törölközőjét, kispárnáját, cipőjét, parfümjét, ha fotón látja, örömmel üdvözli a nagyapját és a nagyanyját, mutatja, mama hogyan süti a palacsintát, jó kedvűen ébred, és jó kedvű egész nap. Egy szavam se lehet.

Hacsak az nem, hogy ma ismét tavaszi szerkóban indultam neki a világnak. Úgy tűnik, én már ilyen hülye maradok.

Ja, és a fogyókúra monnyon le!

Kopasztás

Tegnap este megszabadultunk Marci loboncától, ami egyébként tök aranyos volt alapállapotban és hajmosás után, de sehogyan sem állt, ha elfeküdte vagy ha sapkázunk. Most pedig még pár hónapig sapkázunk, ugye. Így aztán jött Zsuzsa és mentek a fürtök, és kaptunk egy édes babapofit imádnivaló fülekkel.

Behavazódtunk

Oltári nagy hó esett 2 nap alatt, délután 25 centit mértünk, de azóta is esik rendületlenül. Gyönyörű! Marci nem tud betelni vele, belefeküdt, térdig gázol, ugrál, dobálja. Tegnap már csurom vizes volt, mire sikerült beimádkozni.

Rosszaságok

Marci ma reggel 9-re abszolválta az összes rosszaságot, amit az idők során gondosan összegyűjtött. Egy óvatlan pillanatban magához ragadta a WC kefét, és mire észbekaptam megsikálta vele az ülőgarnitúrát, majd miután véget vetettem a szórakozásának, még kétszer ismételt, igaz akkor már az ablakot pucolta. Oké, oké, tényleg ráférne a lakásra egy nagyobb puceva, na de mégis. A WC kefe felkerült az ablakba, kintről is látszik, tök jól mutat.

Míg zuhanyoztam teledobálta a kádat mindenfélével: érkezett kézkrém, kanál, felmosórongy, gumikacsa, fürdetőkarika, alig tudtam elugrálni a repülő tárgyak elől, de amikor a csizmámat hozta, már kicsit felemeltem a hangom.

A kaja kiköpködéséért már nagyon haragszom, eszik jóízűen, majd átmenet nélkül köpi szanaszét a megrágott falatot. Erről büntivel fogom leszoktatni, be is raktam gyorsan a járókába, és közöltem vele, hogy ez a köpködés miatt van, mire ő leült és békésen játszani kezdett, épp csak a vállát nem vonogatta. Nesze neked szigor! Később a mandarint is szétköpködte, úgyhogy még fel kell nőnöm a feladathoz.

Ezek után a toll megkaparintása és 3-4 falszakasz összefirkálása már meg sem kottyant. Mikor dorgálóan megkérdeztem, hogy "Hű, a mindenit, ki firkálta össze a falat?", akkor büszkén mutatott magára : baba.

Viszont már 3 napja szopi nélkül alszik el délben, pedig ezt a lépést a jövőhétre tartogattam, csak úgy voltam vele, megpróbálom, hisz szerdán nagyiéknál is szopi nélkül aludt el, és erre hivatkoztam aztán csütörtökön és ma. A módszeren még finomítani kell, tegnap állatos filmet néztünk, miközben elaludt a vállamon, ma hintáztatni kezdtem, majd kitöréseket és törzsfordításokat végeztem Marcival az ölemben (lassan úgyis el kell kezdeni valamit mozogni) miközben fennhangon énekeltem a "hinta, palinta, hét krajcárért pálinka" kezdetű örökbecsűt. Nem mondom, hogy szép látvány lehetett.

Nagyizik

Marci minden héten egy napot a nagyszüleinél tölt, nagyizik, ilyenkor az apja viszi reggel 7 körül és délután valahogy hazakerül Veronikával együtt. Kedden vagy szerdán vannak ezek a szent napok, és mindenki nagyon várja, ki ezért, ki azért. Marcinak paradicsomi állapot, csak őt szeretik, csak vele játszanak, ő a középpont, minden kívánsága azonnal teljesíttetik természetesen. Nekem sem rossz ez a heti egy szabadnap, sőt, jó! Lehet, hogy takarítok, vagy sütök, vagy semmitteszek, de mindenképp csendben teszem, és a magam ura vagyok. Milyen ritka állapot. És nagyiék is örülnek, imádják az unokákat természetesen.

Amikor rend szerint dél körül odatelefonálok, csak az elragadtatás hangjait hallom: milyen okos, milyen ügyes, szófogadó (!), nincs egy hangja sem (értsd: nincs hiszti), játszik Papával, nagyokat nevet stb. stb. Az én gyerekemről van szó?

Imádom az én okos, ügyes szófogadó, vidám gyerekemet!

Igen, ma szabadnapos vagyok.

Helyzet

A randa mandulagyulladás szerencsésen távozott, itthagyva maga után némi köhögést és rekedtséget, de a srác étvágya nagyon is rendben (senki nem ülhet úgy le az étkezőasztalhoz, hogy a kis szemfüles ne tátogna azonnal mellette) és az elevensége is a régi. Saját magát következetesen babának szólítja, és ezen sokat röhögünk, engem pedig néninek, ezen én nem röhögök annyira, mert mi van, ha elcserélték a kórházban, és akkor valóban néni vagyok neki. Mondjuk tiszta apja, ez azért némi reményre ad okot.

A nagy szerelem továbbra is APA, ő az isten, de hajnali fél 6-kor azért ennek annyira nem örült az apja, a mai napunk ugyanis hajnalban kezdődött, Marci úgy döntött, eddig és ne tovább (ápá, ááápá!!!), ezt ordítva és némi türelmetlenséggel a hangjában közölte, apaisten természetesen határozottan tiltakozott a népszerűsége ellen, valamint rondán káromkodott, de nem volt mese, indult a nap, és a fiú teljes üzemi hőmérsékleten pörgött, mi pedig kómáztunk és alig láttunk a pipától. Mindig attól rettegtem, hogy hajnalban kelő gyerekem lesz. És lett.

Indult az autózás, motorozás, könyvnézegetés, rámolás, labdázás, mint rendesen. Az új mutatvány, kapaszkodva, küszködve felmászni a szobacsúszdára a csúszós részén, és onnan kiabálni diadalmasan, miközben az ember (jelen esetben én) szívbajt kap már a látványtól is. És ezt ismételni százszor, miután előtte egy óráig autókat és labdákat gurított az eszközről, és amikor lefektettem a csúszdát, hogy az is milyen jó móka, akkor azon gyalogoljon és ugráljon (oppá, oppá!). Viszont csúszni nem láttam egyszer sem.

Az ugrálásra nagyon büszke, mindenkinek mutogatja, hogy ő milyen ügyes, aztán bezsebeli a dicséretet és vigyorog. Annyira édes! Kis bakkecske, kb. 1 centire távolodik el a földtől, de lehet, hogy annyira sem.

A szopicsökkentésbe úgy-ahogy kezd beletörődni, fogynak az elkeseredett nyamnyamnyam-ok, éjjel ébred ugyan, de megelégszik a teával. Mondjuk tegnap este, mikor 7 után értem haza a szülői értekezletről, volt egy kis pánik, veszni látta az esti altatót, és csak akkor nyugodott meg, amikor vittem fel az ölemben. Nem tudom, hogyan tudunk végleg elköszönni a szoptatástól, nélküle még sohasem altattam Marcit (illetve csak 1-szer 2-szer). Pedig mindenféle bulikba vagyunk hivatalosak februárban, szeretnénk is menni, csak... Vannak fenntartásaim.

Jut eszembe, másik favorit a fapuzzle vagy mi, amikor különböző figurákat kell beilleszteni a helyére, na abban nagyon ügyes, sohasem téveszt, és már szinte az első mozdulattal beletalál. Ügyes!

Az autóimádat folytatódik, minden nap menni kell valahová busszal vagy kocsival, mert már reggel elindul a brümmögés (brrr illetve újabban szépen, tisztán autó), csapkodja a bejárati ajtót, alig lehet onnan eltéríteni. Csak az a baj, hogy brutál hideg van, és míg a gyereket még fel is öltöztetem rendesen, én magam tavaszi szerelésben indulok el itthonról, mert az ablakból nézve olyan szép idő van. És ezzel már nem egyszer jól megszívattam magam. Hülyeanyu!